Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

Hiába perelnénk ezekkel az egymásnak gyakran ellentmondó megállapításokkal: mindegyikben van valami igazság. Olykor nem is kevés. Vajda életműve - mondjuk meg nyíltan - csakugyan clleiímondásos és egyenetlen, nemcsak eszmeileg-világnézetileg, hanem stilárisan is. Ez az egyenetlenség olykor még egy-egy rövidebb művön belül is világosan érzékelhető; különösen akkor, ha az írót gyors munkára késztette az élet - s ez nem volt ritkán. Ilyenkor félkészen, végső símítás nélkül jelentek meg nemegyszer téziscs megfogalmazás, moralizáló megállapításokkal is terhes írásai, s ezek csakugyan nem kelthettek egységes és zavartalan művészi hatást az olvasókban. Akkor azonban, ha a lenyűgöző lírai élmény nagyszerűsége fogja meg és ejti rabul az író teremtő fantáziáját, s életre kel a természet, és több lesz mint holt díszlet, mint statikus dekoráció, pompás élményekkel gazdagít bennünket. Ilyenkor a jól megrajzolt, mélységesen átélt táj a „háttér" szerepből a cselekmény egyik mozgatójává lép elő, és egészséges életöröm, csodás hangulat, vagy félelmet keltő, mélyen megrázó esemény forrása lesz. Egy érzés tüze kapcsolja össze a költőt és a természetet, szoros hangulati és tartalmi egységbe kerül a táj és az ember. Ezt igazolja az a prózavers is, amelyet elemzésünk témájául választottunk. Világosan kitetszik belőle Vajda sajátos szerkesztésmódja, tudatos, a szavak akusztikai és optikai hatását, helyzeti értékét és érzelmi-hangulati rezonanciáját egyaránt mérlegelő művészi érzéke. Zivataros éj a Fertőnél Nógata kebelemben a szellem, nem tudék ellenállni, s megindultam a Fertő felé. Örömmel hagytam magam mögött Sopron kapuját, siettem az erdős halmok felé, s az esti szellő a fák lombjai körül köszöntgete. Csöndes vala az idő, apró a hold, s alig tűnt föl, már lenyugodni készült a még sárguló felhők között. Az erdő csöndé tetszett lelkemnek, s kebelemben úgy mozgott a szellem, mintha szónoklatot tartana neki a csönd. Homály lebegett a vizek fölött, midőn kilátásom nyílt a Fertőre, hamar átszelém a szőlős vidéket, s a parton valék, a habok lassú morajára hallgatva. Sötét vala az ég, de rajta millió csillagok, sötétek a vizek, de bennök az ég ragyogott. És magam itt az éjé és az égé. Izzadtam, a melegség egyre tartott. Lcfekvém pihenni a rétre, mely Balf felé vonul a tó partján. Majd fölkeltem, s most a vizek árjait szelem, lebukom, majd fölmegyek a víz színére, ki és bchaladok, s megijesztem a csókdosni siető halakat. De minő zaj ez ? A víz csendes körülöttem, és én zúgást hallok, mint szélvész moraját távol erdőkben, vagy hullámok harcát távol partokkal. A szellem örvend kebelemben, magam pedig borzadok. Vészbe hozál szellem, miképpen bízhatom benned többé? Elhunynak egymás után a csillagok, koromsötét lesz az éj, felhők tornyosodnak össze, s iszonyú kebelökből villámokat szöktetnek elő. Megjő majd a zápor, és itt mosandja fejemet, ordít a szél, és keresztülvi hidegével, forr a Fertő, s megsiketít morajával. 386