Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

A nyelvész N. Dely Zsuzsa is megerősítette ezt az elméletet. A fiatal Jókai nyelve és stílusa című tanulmányában. (Megjelent 1969-ben). Vizsgálódásait az Akadémiai Kiadónál 1955-ben publikált Nyelvünk a reformkc*ban című tanulmánygyűjteményre is alapozta. Ebből különösen Tompa Józsefnek Az irodalmi nyelv című elemző vizsgálódása adhatott komoly segítséget neki, amely egyrészt Vajda keleti történeteinek, környezetfestő szavainak és kifejezéseinek a funkcióját vizsgálva, megemlíti, hogy a Memnon szobra című novella, „amely a felvilágosodásnak és a vallási türelemnek (utólagos) hirdetőjeként az egyiptomi, görög és arab világ keveredését igyekszik festeni érzékeny történetben", kétségkívül szolgáltatott „némi motívumokat" Jókai: Az egyiptusi rózsa című novellájához, másrészt elhelyezte Vajda prózai stílusának jellegzetes jegyeit, nevezetesen igétlen szerkezeteit, halmozásos értelmezőhasználatát, folyamatos és befejezett melléknévi igenévi állítmány kedvelését és az így előállt, tartalom- vagy hangulatszülte „sietős, rövid mondatait" és ,, mondatértékű alakulatait" a reformkori magyar irodalmi nyelv történeti fejlődésében. Ezeket a fontos észrevételeket is figyelembe vette N. Dely Zsuzsa, amikor további hasonlóságokat fedezett fel Vajda és a kezdő Jókai stílusában. Kézzelfogható azonosságnak érezte köztük az egzotikus táj bemutatásakor alkalmazott jelzők bujaságát, a mondatok lágy zeneiségét és versszer'úségét, nem beszélve „az egzotikus tájakon megjelenő csodás nőalakok leírási módjáról", amely nézete szerint különösen Vajda a máguszleány és Jókai A láthatatlan csillag c. novelláját rokonítja egymáshoz. Nem kerülte el figyelmét a két író prózamondatainak határozott lüktetésű zenéje sem, s e hasonlóság okát „a ritmikus tagmondatokból álló körmondatok, az ismétlődő szerkezetek, a kérdő és feltételes mondatláncok" mindkét írónál gyakori alkalmazásában látta. Új oldalról, az alkotó egyéniség szemszögéből kiindulva közelített írónk stílusához Wéber Antal A magyar regény kezdetei című kötetében, és kicsit visszakanyarodva Toldy Ferenc Vajda „iker-természetéről" vallott elveihez, de más irányba, az eszmeiség sajátosságai felé el is tolva azt, a prózai művek egyenetlen stílusértékét „az ellentétes gondolati érzelmek összeférhetetlenségének" a számlájára írta. Elképzelései szerint emiatt hullámzik az „a száraz költőietlen elmélkedés és a romantikus líraiság között anélkül, hogy a hullámzás bármelyik fokán meggyőzővé válna". Ujabb szempontot hozott Vajda kiváló ismerője: Fenyő István, aki a klasszicizmus és a romantika jegyeinek a keveredését figyelte meg írónk stílusán, amelynek „konkrétság és absztrakció, természetábrázolás és eszmei fogalmazás, a líra és filozófia állandó társítása ugyanúgy jellemzője, mint a „vitaiizmus és elégikus szomorúság, érzelmi kitörések és ritmikus lebegő hullámzás, monumentalitás és egyéni nosztalgiák kettőssége... Nyelvi formálásában, versprózája hangzásában végig valami földfeletti, szférikus lebegés érzik, kristályos áttetszőség, a szavak, szókapcsolatok salaktalan tisztasága, fennköltsége. Minden kivetített társadalmi ellentmondás ellenére a nyelv zenéje a dolgok természeti elrendezettségét, békéjét sugározza. S e klaszicizáló harmóniatudatot erősíti a romantikus elvágyódáson, a meglevővel való szembeforduláson belül a párhuzamok folytonossága, a kifejezések szimmetriája, az egyenértékű nyelvi formák hullámzása. E nagyfokú párhuzamosság mozgalmasságot is kelt, meg is nyugtat, hullámzóan elevenné teszi a nyelv minden elemét, ugyanakkor kifejezésre juttatja szerves összetartozásukat, eltéphetetlen egymásra utaltságukat." 385