Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

Alig módosította ezt Vörösmartynak a Dallion I. kötetéről a Figyelmező 1840-es évfolyamába írt recenziója: „A szerző előadásmódjában e művek nagyobb részében valami ossziáni s bibliaszerfl van: kevesebb ihletésű emennél, s alantabb járó, mint az, de világos, egyszerű. Tiszta, keresetten, jól hangzó beszéd nagyobbára, de néhol hibázik az összhang. Az egyenletesség igen szembetűnő ugrással a költőiről a nagyon is kézzelfogható prózára. A költői prózában nagy vigyázat kívántatik, hogy magas beszédeinkből a köznapiasságra le ne essünk: versben ez a szórakás harmóniája, a mondatok sztereotip határozottsága által gyakran szerencsésen elfödetik." E két vélemény uralkodott kisebb-nagyobb arányeltolódással a Vajda Péterről szóló kritikai-esztétikai irodalomban szinte egy évszázadon át. Kereszty István, az Abah Lajos-féle Figyelmező 1883-as évfolyamában pl. így jellemezte a költő prózaverseit: Vajda „dalait remekművekké teszi a merő hangulat, a csupa hullámzó érzés, a páratlan bűbájú nyelv, a gyöngédség, gyakran leheletfmomság, nyájas, behízelgő manier, mely gondosan kerüli a disszonanciát. Nem akar ellentétes hangulatokat egymásnak ereszteni". Majd szinte megriadva a sok dicsérő jelzőtől, előbbi állításával ellentétbe kerülve, így fokozza le áradó dicséretét: „Nyelvhasználata, eszméinek kifejezése olyan, mint a színészé, kit a múzsa oly sok belső kinccsel áldott meg, hogy arcizmainak vagy hangjának már semmi adomány nem maradt: azoknak hiányzik mozgékonysága, emennek pedig a hajlékonysága, változatossága. Vajda nem rendelkezik a kellő skálával a színezésben, nem tudja írásmódját modulálni... írásai mindenütt fellcngzők, mint égben kalandozó lelke: szép eszméinek ő mindenütt egyformán szép formát keresett... - így lett nyelve mindenütt virágos. De gyakran meg is látszik, hogy van köztük csinált virág is, tövisüket érzi az ember, és azt, hogy természetes frissességük és illatuk hiányzik." Endrődi Sándor, a költő sem mondott sokkal többet irodalomtörténetében „a nyelvben, tudományban, költészetben" egyaránt „vakmerő újító" Vajdáról, mint Toldy. O az elbeszélő írót tartotta a legfigyelemre méltóbbnak Vajdában. Úgy érezte, „írói intenciói itt nyilvánulnak meg a legnemesebb módon, bár forrongó elméje arra gyönge volt, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az elbeszélést, mint műfajt az új idők szellemének és ízlésének megfelelő formává idomítsa, s a mindjobban bővülő, háborgó, ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és költészet közti mezsgyékenjárva s örökös vízióktól elborítva, nemjutott el a művészet tiszta magaslatáig, de tovább dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusokban ömlő s fényben csattogó ódáit a Naphoz". Nem adott teljesebb képet a monográfiaíró Széchy Károly sem, aki a prózaversek szelleméről, „szemkápráztató pompájáról", Vajda stílusáról így vélekedett: „Képzeletének szabad szárnycsattogása, gondolatainak hatalmas ritmusa és párhuzamos lüktetése, nyelvének gazdag és merész zenéje egészen eredeti hangfutamokat ad." Jóval reálisabb és objektívebb hangvétellel ítélkezett Szinnyei Ferenc, aki Vajda költészetének stiláris egyenetlenségét érezve, szintén Toldy és Vörösmarty már ismert megállapításait erősítette fel, megállapítván, hogy költőnk epikus műveiben, így novelláiban is igen gyakran váltja fel az ünnepélyes pátoszt a „természetesebb, elbeszélő hang, sőt a száraz prózaiság hangja". Még Bálint Aranka 1912-ben megjelent Vajda Péter romanticizmusa című igényes tanulmánya sem szakított Toldy és Vörösmarty nézeté383