Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

VAJDA PÉTER ROMANTIKUS STÍLUSÁHOZ (Egy prózavers elemzése) ELEK LÁSZLÓ Vajda Péterről szóló eddigi megemlékezéseink általában a teljes életmű rövid, vázlatos összegezését, értékelését szolgálták. Úgy éreztük, értékesebb és érdekesebb lesz, ha szakítunk ezzel a számos lényeges vonást elretusáló, eltussoló, túl általánosító megoldással, s olyan vizsgálódást teszünk, amely egyetlen költői mű, egy prózavers elemzésével egyszerre láttatja meg írónk egyéniségét, szerkesztésmódját és stílusát. Nem könnyű ez a munka, mert bár sokan beszéltek Vajda romantikus nyelvi gazdagságáról, költői nyelvének „szemkápráztató pompájáról", fenségességéről és lapos dagályosságáról (ki hogyan látta és milyennek érezte), arra senki sem vállalkozott, hogy ennek az egyéni stílusnak a titkát egy-egy jól megválasztott elbeszélés vagy prózavers stiláris elemzésével meg is fejtse. Annál inkább meglepő ez, mivel sokan tulajdonították a költő olvasókra gyakorolt jelentős hatását költői nyelve szépségének, hangja emelkedett eredetiségének, s benne látták a frissen megújított magyar nyelv (ő is tevékeny részese volt a Kazinczy-féle nyelvújításnak) egyik első diadalát. A kortárs kritikusok vegyes érzelmekkel fogadták Vajda neológus-túlzásoktól korántsem mentes nyelvét. A Literatúrai Lapok 1836-ban, dicsérve a Vajkoontalát, a Memnon szobrát és a Manahort, Vajda legismertebb novelláit, például nem mulasztotta el, hogy meg nejegyezze: nyelve, stílusa „nem egészen üres mesterkéltségtől és dagálytól". A Rajzolatok A mágusz-lcány nyelvét találta „simítatlannak és göröngyösnek", míg a Tudományos Gyűjtemény az Othman ünnepéről értekezett így: „Rettenetesen szentimentizál, s kissé érzelgős is (fade)... Kétszer ezt széles Magyarés Erdélyországban senki megolvasni nem fogja", majd néhány évvel később (1840) Bloch Móricz: A sidókról írt könyvének Vajda készítette előszavára - félreértve az író szándékát - ekként támadt: „Itt is, mint csaknem minden munkáiban sok költői érzelgést, de annyival kevesebb reális ismeretet fejt ki". Ezek mellett a rosszmájú, ellenséges indulatoktól fűtött kritikák mellett komoly értéket képviselt a maga mértéktartó tárgyilagosságával Toldy Ferencnek, a magyar irodalomtörténetírás atyjának az a teóriája, amely szerint Vajda azért nem tudott sem a tisztán tudományos, sem a tisztán költői formához eljutni, mert egyszerre szolgálta a tudományos és a szépirodalmat, s e kettős kötésben ösztönszerűleg kényszerült arra, hogy megalkosson magának egy „saját, középelőadási formát, mely ha néha ossziáni, néha bibliai hangot ad" is, igen gyakran megelégszik a „gondolat nyers valóságban" való megjelenítésével. így aztán a fenséges és a mindennapi, a poétái és a prózai elem igen gyakran közvetlen tőszomszédságban áll egymás mellett nála. 382