Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Károly: Emlékeim Sinka Istvánról

kialakítani egy kis önálló paraszti gazdaságot. S ebben volt is valami igazság. Csak ábrándozott az „álombeli" tanyáról. De az „üzemszervező és üzemvezetői" képesség hiányzott belőle. Bár az is igaz, hogy Sinka a maga kis gazdaságának a kialakításával akkor próbálkozott, olyan időben, amikor a már megalapozott kisparaszti gazdaságok is tízezrével jutottak csődbe. Akkor, amikor a pénztelenség és munkanélküliség volt minden vonalon. Amikor az életszínvonal falun képzeletet felülmúlóan mélypontra süllyedt. Ebben az időben egyedül a fix fizetés jelentett némi életbiztosítást. Rácz Jóskát és Harcsa Dinit ez a meggondolás vezette, amikor Sinkát beválasztatták a kaszinóba „serkimérőnek". A bizonytalanságban élő Sinka-családnak a létminimumot szerették volna biztosítani. Ebben a vésztői kaszinóban néhanapján én is megfordultam. Itt láttam, találkoztam és beszéltem először Sinka Istvánnal. Ez a találkozás azonban csak olyan futólagos ismeretség volt. A Himnuszok Kelet Kapujában megjelenése után találkoztunk újra. Egyik délután valamivel éppen kint foglalatoskodtam az iskola udvarán. Hangos férfiszóra ütöttem fel a fejem. Az iskola kertek alatti bejárójánál rövidesen feltűnt siető léptekkel három férfi. A nagy hajú, pipás és szemüveges Balázs Árpádot, a gyulai származású Fodor László kollégámat azonnal felismertem. Az ő társaságukban jött Sinka István. Csizmásan, felgyűrt ujjú, végig kigombolt fehér ingben. Sinka vékony dongájú, fürge járású, eleven tekintetű ember volt. Bőrét a szél, a nyári nap bronzbarnára színezte. Arcának, karjának izomnyalábjai minden mozdulatnál kivillogtak a zsírpárna nélküli barna bőre alól. Látszott rajta, hogy sokat dolgozik és gyengén táplálkozik. Míg megittunk néhány pohár bort, és kölcsönösen mustrálgattuk egymást, addig Balázs Árpádék megmutatták a szeghalmi Péter András ref. gimnázium kiadásában megjelent Sinkakötetet. Itt-ott felolvastak belőle. Lelkendezve dicsérték egyéni hangját. A megszállott emberek hitével jósolgatták Sinka jövőjét. Maga Sinka keveset beszélt. A könyveimet nézegette. Néhányat kiemelt és belelapozott. Egyikről-másikról rövid véleményt mondott. Meglepett feltűnő tájékozottsága és egyéni értékítélete. Aztán dedikált egy példányt a Himnuszokból. Arra kértek, hogy ismerőseim körében terjesszem Sinka könyvét. Bizony, én csak néhány példányt tudtam eladni. Mert akiknek lett volna rá pénzük, azokat nem nagyon érdekelte az irodalom, különösen a vers. Akik meg szívesen segítettek volna Sinkán a könyv megvásárlásával, azoknak minden fillérjük kenyérre kellett. A mi fórumunkon: az Olvasókörben is megmutattam Sinka verseskötetét. A napszámoló szegény parasztok közül még sokan emlékeztek a „zsidó" major volt juhászára. A legtöbben értetlen csodálkozással nézték a szerény kis verseskötetet. Néhányan megjegyezték Sinkáról: „olyan különös ember volt az. Mindig könyv vagy újság volt annak a kezében a juhok mellett is." Aztán múltak az évek, anélkül hogy találkoztunk volna. A megjelent írásait mindig figyelemmel kísértem. Azokat elolvasgattam. A megalázott, kifosztott uradalmi cselédekről, a pusztai nyomorról festett életképei, színes írói nyelvezete, igazságot kereső bátor szókimondása egyre inkább megtetszettek. Csak jó idővel az események után hallottam meg vésztői ismerőseimtől, hogy felesége elhalálozása után elhagyta Vésztőt, s előbb Gyulára, majd Pestre költözött. A harmincas évek végén találkoztunk csak újra, a könyvnapok alkalmával. Néha hírt hozott róla Püski Sándor, a könyvkiadó, aki időnként meglátogatta Bélmegyeren élő nagyapját: Egeresi Sándor bácsit. Sinka Istvánnal közelebbi kapcsolatba, emberi és baráti közelségbe lényegében csak a háború után kerültem. Piiskiék az ostrom elől 1944 őszén leköltöztek Békésre. A front elvonulása után vele kezdtük szervezni Békésben a Nemzeti Parasztpártot, így igen gyakran találkoztunk és utazgattunk együtt. 112