Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Rideg Gábor: A látás művészete

A látás művészete RIDEG GÁBOR A régi vásári mutatványos bódék kikiáltói soha nem látott csodabogarak, szenzációs látványosságok ígéretével csábították be a közönséget; csak beljebb, tessék, tessék, itt látható... Én is ilyen kikiáltói szerepre szegődtem, de nem akarok cini hajdani elődeim fogásaival. Nem ígérem Maudot, a pókasszonyt, vagy a világ legügyesebb bolhaakrobatáját, és amikor mégis arra biztatok mindenkit, hogy „csak beljebb, tessék, tessék" - szeretném figyelmeztetni a belépőket: ebben a mutatványos bódéban, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzük képzőművészetnek, látványosságokban csak akkor lesz részük, ha látnak is, nem csupán nézelődnek. Mostanában nagyon sokat beszélünk arról, hogy látni ugyanúgy meg kell tanítani az embereket, mint olvasni. Es jó lenne, ha ezeket az alapismereteket is az iskolában sajátítanák el. Mondom, sok szó esik erről, és egyesek most azzal érvelhetnek, előbb sajátítsa el mindenki a látás tudományát, aztán következhet az igazi műélvezet. Valóban nagyon fontosak a megszerezhető ismeretek, a szem iskolázottsága, de nem a legfontosabb. Ennél sokkal lényegesebb, hogy nézni és látni két különböző magatartásformát jelent. A látás tudományának - vagy művészetének - alapismeretei elsajátíthatók, hiányuk bepótolható. Mint magatartásforma azonban a világhoz való egész viszonyunkat feltételezi. Vannak emberek, akik egész életükben csak néznek, sőt nézelődnek. Társadalmunkban ők a kibicek, a közömbösek, a szellemileg restek, akik mindig a dolgok könnyebbik végét keresik, munkájukat is kényszeredetten végzik, ha egyáltalán elvégzik. Sajnos, még sok ilyen emberrel találkozhatunk. Vannak belőlük a munkapadoknál és a tervezőasztaloknál, hivatalban az ügyintézők és az ügyfelek között, az elárusítópult mögött és a katedrán, sőt uram bocsá' még a festőállványok előtt is. És ők azok, akik ha tehetik, ha hatalmuk van hozzá, környezetükben is a nézelődést emelik törvényerőre. Szerencsére többen vannak, és hiszem, hogy egyre többen lesznek olyanok, akik ha megnéznek valamit, meglátják benne önmagukat és meglátják egymást. Akik úgy szemlélik a világot, hogy meg akarják érteni és ismerni a világ dolgait. Ők azok, akik a dolgok menetében mindig aktív, felelős részt vállalnak, akik úgy végzik munkájukat, hogy azt az alkotás rangjára emelik, - esztergálják bár a legkisebb csavart a társadalom nagy gépezetében. És miközben a maguk munkájának becsületet szereznek, megbecsülik a másik jobbító, alakító tevékenységét is. S vajon baj-e, ha ezek az emberek a szándéknál jobban becsülik a ténylegesen elvégzett munkát, a teljesített feladatot a vállaltnál ? Tudom, sokan vannak még közöttük is, akik talán nincsenek tisztában a látás ABC-jével, nem ismerik még szabályait és hiányzik sokszor az alapismeretük is. És sokat kell tennünk még, hogy ezeket a hiányokat megszüntessük, mégis hiszem, hogy ők jelentik a képzőművészetet is értő és valóban élvező közönség legszélesebb bázisát, mert munkálkodik bennük akarat, hogy birtokba vegyék a látványt is. Rájuk van szükségük a művészeknek és a művészetnek is, az 105