Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Rideg Gábor: A látás művészete

érdeklődő, az aktív, életüket a másokkal szemben is felelősséggel élő emberekre, és nem a kibicekre, a szellemileg restekre. „Ez is valami, ezt én is meg tudnám csinálni!" - nem egyszer a fülem hallatára hangzottak cl ilyen és hasonló „vélemények" a kiállítótermekben. Engedjenek meg most ennek kapcsán egy meglehetősen rendhagyó mondatelemzést: Egyesek azt állítják, ez az egyszerű tárlatlátogató véleménye, az érthetetlen művekről, amolyanjogos és természetes önvédelem. Én pedig azt mondom, éppen a valóban egyszerű tárlatlátogatók védelmében, hogy csak olyan primitív ember száján csúszhat ki hasonló mondat, aki nemcsak a más, hanem saját munkáját sem becsüli, hiszen miközben a művet fitymálja, azt állítja, ezt a semmit, ezt a „nem valamit" ő is meg tudná csinálni. Nem mondom, a semmittevés valóban könnyű produkció, s az is lehet, hogy az illető egész életében nem tett mást. Az az egyszerű munkás, vagy az az egyszerű mérnök, tudományos kutató és funkcionárius, aki tiszteli a munkát, nehezen ragadtatná magát ilyen kijelentésre. Gondoljuk csak meg, ha egy gyárban egy munkagép mellett állna meg valaki, és röpke nézelődés után az ott dolgozó ember munkájáról, mozdulatairól, amelyeket a szakismeret és a gyakorlat, esetleg az előző generációtól örökségként átvett tapasztalat koreografált pontos és célszerű rendbe - mondom, rövid nézelődés után, ugyanezt mondaná: „ez is valami, ezt én is meg tudnám csinálni!" tudom gyorsan és szókimondó módon megkapná az útbaigazítást. Voltaképp azonban csak az említett mondat első része, a semmibe vevés ellen berzenkedem. De szeretném minél többet hallani a kiállítótermekben a felkiáltást, „ezt én is meg tudnám csinálni" - vagy csűrjünk rajta egy kicsit: „ezt én is így csinálnám, ha tudnám". Számomra ez a félmondat azt jelentené, hogy a mű és a művész betöltötte hivatását, teljesítette vállalt feladatát. Azt a felismerést jelentené, hogy a művet nemcsak a művészben munkálkodó kifejező kényszer formálta olyanná amilyen, hanem így fejezné ki magát, az adott keretek között így fogalmazná meg véleményét a világról - ha tudna festeni, illetve ha a tehetségnek, a készségnek és képességnek egyetemességének azt a tartományát birtokolná, amelyet a művész. Egyszóval azt jelentené, hogy az alkotás a néző - önmaga számára is tudatosított - valódi szükségletét elégíti ki. De vajon e szükséglet kielégítése azt jelentené, hogy egy kiállítóteremben csak okulni lehet, csak tudatunkban gyarapodhatunk? Vajon szabad-e ma örülni is a művészetnek, vagy csak komolykodva, intellektuálisan elmélyülni lehet benne? Természetesen a kérdés megválaszolásához először is tudni kellene, mit jelent az, hogy örülni? Nem gondtalan heherészést, valamiféle harsány vigasságot, hanem a felismerés gyönyörűségét, a játék tiszta örömét. Es a játék nagyon komoly dolog. Csak felelősséggel lehet játszani, a nézőnek és az alkotónak egyaránt. A művészet nem mindig vidítja fel az embert, ha ez lenne a célja, magam azt ajánlanám a festőknek, hogy ecsetjükkel festés helyett inkább csiklandozzák meg a látogatók talpát, hóna alját, ez biztosabb és főleg gyorsabb eredménnyel járna. A művészet nem arra való, hogy szórakoztatás ürügyén elbódítsa az embereket, hogy a nézőt hamis illúziókba ringassa, hanem arra, hogy segítsen nekik illúzióinak valóraváltásában a hétköznapok során is. Az igazi művészet akkor is megvigasztal, ha esetleg tárgya, témája vigasztalan. Sokan vannak, akik már értik, de legalább megsejtették a művészet társadalmi szerepét, olyanok is akadnak azonban e felismerők között, akik türelmetlenek a művészettel és a művészekkel szemben. S éppen a művészet társadalmi szerepére hivatkozva úgy vélik, a művészetnek kell megoldania minden társadalmi feladatot. Azt várják tőle, hogy az iskola helyett tanítsa az embereket, hogy oldja fel azokat a feszültségeket, amelyeket esetleg a gazdasági vagy politikai életben kell megoldani, vagy legalábbis azt szeretnék, hogy a művészet ne vegyen tudomást ezekről a feszültségekről. Egy műalkotás bármilyen ékesszóló, nem helyettesítheti a korszerű ioó