Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

merve a tézis abszurditását, megértőbben kezeljék az államosítás szükségességének a gondolatát. Azt az igazságot, hogy „csak az egységes és korszerű demokratikus iskola nevelheti a népi demokrácia hívévé a jövő nemzedékét." A közvélemény ereje természetesen sok helyen hűtötte le a felbolydult indulatokat és szelídítette meg a heves, téves gondolatokat. Éppen ezért volt váratlan és meghökkentő - a fenti előzmények ismeretében is - az a rosszindulatú lázítás és fenyegetés, amely az egyik apátplébános szájáról ekképpen hangzott el: „Az iskolák államosításával már Hitler is foglalkozott, csak akkor az zöld színben ment, most pedig ugyanaz megy pirosban . . . Aki az egyházba harap, annak beletörik a foga". (Idézi Dr. Lovász tanulmánya 55. lapján.) A gondolat szerencsére csak mint végletes, extrém példa érdekes. A békéscsabai „nagygyűlésen", ahol elhangzott, a jelentések szerint csak alig százan vettek részt. Nagy tömeghatása tehát egyáltalában nem volt. Érthetően nehéz lenne ma már pontosan felmérni, milyen mérvű szellemi-szemléleti rombolást végzett, mennyire fanatizálta a szélsőjobb elemeket. Tény, hogy nyilvános értekezleten, tömeggyűlésen többé nem került elő. Nem lévén reális erkölcsi alapja, nem lehetett komolyabb hitele sem. A felszabadulás utáni első évek nagy forradalmi vívmányai, továbbá a politikai feladatok tervszerű sorrendje: jó beütemezése és következetes végrehajtása hatékonyan formálták a társadalmi tudatot, és megnövelték a politikai célkitűzések realitásába vetett bizalmat. Mind többen ismerték fel azt a törvényszerű igazságot, hogy az iskolák államosítása éppúgy szükséges alapköve az osztályharcnak és a szocialista társadalomnak, mint a földreform, vagy a különféle vagyontárgyak, fontosabb termelőeszközök: bankok, gyárak, nagyüzemek, természeti kincsek stb. állami tulajdonba vétele. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy egyúttal felismerték korunk nagy igazságát is. Azt, hogy a legfontosabb termelő erő tulajdonképpen a tudományos-technikai forradalom. Nem. Ilyen tiszta látásra, ilyen összetett gondolkodásra nem mutat egyetlen fennmaradt jegyzőkönyv, egyetlen megyei újságcikk, de egyetlen beszámoló sem. A felszólalók nem a technikai forradalomnak akarták megteremteni a tömegbázisát az államosítással. De hogy is lehetett volna tudományostechnikai forradalomról beszélni és gondolkodni 1948-ban, amikor még az újjáépítés nehéz időszakát éltük, és a II. világháború szörnyű pusztításait kellett eltüntetnünk? Sajátságos dolog: olyan felszólaló sem akadt, aki a tudomány és a vallás kettősségének dualista elvével érvelt. Azzal a felfogással, amely a szellemet és az anyagot egymástól független szubsztanciaként kezelve, külön szférákba osztotta a hitet és a tudományt. Ez a szemlélet pedig Descartes óta közismert volt már, sőt a magyar protestáns iskolarendszer különösen a XIX. század második felétől Schleiermacher pedagógiai-filozófiai-esztétikai nézeteinek hatására többé-kevésbé élt is vele, felszabadítva az egyes tudományágakat a teológia szolgálóleánya, az „ancilla theologiae" függőhelyzetből. Bizonyos, hogy ezt a múlt században még haladó elvet nehéz lett volna az adott történelmi helyzetben és pillanatban egyértelműen elfogadtatni a túlnyomórészt idealista tömegekkel, és összeegyeztetni azzal a politikai jelszóval, miszerint „az államosítás nem jelent beleszólást a lelkiismereti szabadságba" azaz nem zárja ki a hitoktatást az iskolai életből. Lehet, hogy ezzel magyarázható az is, hogy az államosításért vívott harcban a legdöntőbb érvek (az államosítás az „egységes gondolkodás" biztosítéka: az iskolák állami tulajdonba vétele a „műveltségi monopólium felszámolását" segíti elő) mellett inkább közvet44 r