Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

felelő számú és fekvésű tantermek nem álltak rendelkezésre". Kellő anyagi fedezet híján, nem bízva eléggé a jövendőben ugyanis az egyházi vezetők nem szívesen alkalmaztak új tanerőket, sőt a könyvtári állomány gazdagításával, tudatos gyarapításával, a korszerű szaktárgyi szemléltető eszközök beszerzésével, azok céltudatos fejlesztésével sem törődtek. Növelte a bajt az a körülmény, hogy a téli hónapokban számos helyen szünetelt a tanítás. A felettes hatóság nem gondoskodott tüzelőről, pedig az állam átlagosan 84%-os államsegélyt nyújtott a felekezeti iskoláknak. így állott elő az a helyzet, hogy az államosításkor az iskolák 27%-át még nem sikerült általános iskolává fejleszteni. Ezekben 6, illetve 8 osztályos népiskolai oktatás folyt. Bartóki József mezőberényi igazgató adatai szerint „2066 volt az olyan törpeiskolák száma hazánkban, melyekben az általános iskolák hiánya miatt 200 000 gyermek maradt vissza az előrehaladás útján". S ami még elszomorítóbb, megyénk 17 felekezeti tanyai iskolájában tartósan szünetelt a tanítás, mert oda az iskolaszékek nem tudtak tanítót szerezni. Ez annyit jelent, hogy 642 tanköteles gyermek a legelemibb ismeretek birtokába se juthatott. (Dr. Lovász György közlése.) Hogy milyen hatalmas méretű volt az az anyagi támogatás, amelyben a demokratikus kormány a háborús károkat szenvedett egyházakat (épületkárok, adománylevelek elértéktelenedése stb.) a nagybirtokok államosítása után részesítette, azt Ortutay Gyula miniszter gyomai beszédéből tudjuk. Összesen 150 milliót tett ki, s ebből a katolikus egyháznak 90 millió jutott. Roppant komoly támogatás ez. Összehasonlításul hadd említsük meg, hogy az első 3 éves terv időszakára mindössze } és fél millió forintot tudott biztosítani az állam Békés megye iskoláinak felújítási és tatarozási költségeire, felszereléseinek korszerűsítésére, holott ennek több mint a tízszeresére, összesen 40 miilóra lett volna szükség a tanfelügyelő összesítése alapján ahhoz, hogy valamennyi iskolát „a kívánalmaknak megfelelő állapotba" lehessen hozni. Lett volna tehát helye máshol is a pénznek. Mindezek a tények azért érdekesek, mert egyrészt világosan érzékeltetik az állam messzemenő lojalitását az egyházakkal szemben, másrészt mert arra világítanak rá, mennyire indokolatlan volt az egyes egyházak - mindenekelőtt a katolikus egyház — helyi képviselőinek (természetesen az országos vezetőknek is) az értetlensége és rugódozása az államosítás ellen. Támadó jellegű védekezésükben - amellyel könnyen kivehető módon saját politikai pozícióikat védték - különben alig található új gondolat. Szinte kísértetiesen megismétlődtek az előző korszakok fő irányelvei, a lelkiismereti szabadság és az „európai kultúra veszélybe kerüléséről", az állam „vallásellenességéről", sőt attól sem riadtak vissza, hogy „egyes iskolákban a demokratikus államrend ellen izgassanak." Egyik városunk katolikus egyházi vezetője például egyenesen mártíromságra hívott fel: „Vértanúkra van szükség. . . Vértanúság kell a keleti barbárság ellen ugyanúgy, mint a tömegek uralma ellen", s ezzel szinte ugyanarra az érzelmi hullámhosszra talált rá, amelyen a hercegprímás lázított a népi demokrácia ellen. Nincs sok különbség a fenti gondolat és Mindszenty bíboros makói beszédének leginkrimináltabb passzusa, állítása között. Ö ezeket mondotta: amilyen mértékben szűkül az egyház bejárata az iskolákba, olyan arányban tágul „az iskolák felől az átjárás a járásbíróságok, törvényszékek, a bíróságok, a javítóintézetek, a fogdák és a fegyházak felé". Olyan hazug állítás volt ez, amely mélyen sértette az állami iskolák nevelésének szellemét és az ott tanítók érzékenységét. Sok kárt okozott: arra azonban jó volt, hogy a hívek legjobbjai gondolkodóba essenek, és felis440