Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

talált a „nemzet napszámosainak", a tanítók-tanároknak körében. Olyan felszólalás volt, amely segítve simult a márciusi forradalom eszmeiségét érvényesítő pedagógusgyűlés vezérszónokainak érveihez. Egy tőről fakadt a legradikálisabb nézetek képviselőinek: Tavasi Lajosnak és Horárik Jánosnak az elveivel. Bátrabb volt, mint a kormány szakminiszteréé: Eötvös Józsefé, aki mindenekelőtt a művelt nemzet és az erkölcsös jellem kifejlesztése érdekében akarta kiemelni a gyermeket az egyéniségét elsorvasztó, nyomasztó légkörből, hogy megszabadítván az akaraterejét megbénító, retrográd pedagógiai ráhatások terhétől, önálló cselekvésre is alkalmassá tegye. Az ő szemléletében tehát a nevelési cél került az első helyre, az kapott domináns hangot. Annak érdekében kívánta megszabni az állami felügyelet új tartalmát és formáját meg az állami beavatkozás mértékét. Ennélfogva aztán az iskolafenntartás jogát is csak másodlagos kérdésként, a nevelési célkitűzés függvényeként kezelte és kezelhette. Az igazság kedvéért azonban le kell szögeznünk mindjárt azt is, hogy neki, mint közoktatásügyi miniszternek, ha nem akarta, hogy a radikális reform és a vele kapcsolatos nemes erőfeszítések eleve kudarcot valljanak, nem lehetett azonos álláspontja a radikális balszárny prominens képviselőivel. Nem hallgathatott kizárólag a saját érzéseire. Neki számolnia kellett az általános helyzettel, az egyházi és világi hatalmasságok várható támadásaival. Számba kellett vennie a vitában felszínre került eszmék és nézőpontok erő- és irányvonalait. Nem áldozhatta fel az elérhető eredményeket, a lassúbb, de biztonságosabb fejlődést hiú reményekre és csalóka ábrándokra épített légvárakért. Tény, hogy még a képviselőház (alsóház) mérsékelt programját is visszavetette a főurakból és főpapokból álló főrendiház a felterjesztett törvényjavaslat „időszerűtlenségére" hivatkozva, pedig az jóval szelídebb hangot ütött meg, mint a Tavasiék programtervezete. Az elutasítással a főrendiház megvédte az egyházi iskolákat s vele a klérusnak a magyar iskolaügyben betöltött monopolhelyzetét. Kis térre szorította az állami iskolák felállításának a jogát. Az egyházi iskolák egyeduralmán pedig már a felvilágosult abszolutizmus is enyhíteni akart, egyrészt az 1777-ben megjelent Ratio Educationis-nak az iskolák kizárólagos egyházi vezetését megszüntető és a tanügy felső irányítását állami feladattá emelő rendelkezéseivel, másrészt néhány „királyi" jellegű szakiskola és felsőfokú oktatási intézmény (jogi és filozófiai fakultásokból álló akadémiák, egyetem stb.) felállításával. Mindkét rendelkezést az a közismert elv szülte és magyarázta, amelyet Mária Terézia ekként fogalmazott meg: „Az iskolaügy politikum, mindig is az marad." Más szóval élve, a műveltséget adó iskolák a társadalmi-gazdasági előrehaladás fontos eszközei, a polgári átalakulás eszmei előkészítői, a közgondolkodás hatékony irányítói, az uralkodó politikai hatalom igazi szócsövei, nevelési elveinek érvényre juttatói. Olyan bázisok, amelyekről nem mondhat le az állam. Nem engedheti meg, hogy mások rendelkezzenek velük, hogy a bennük rejlő erőt kizárólag felekezeti harcra, széthúzásra, ellenségeskedésre korlátozzák és összpontosítsák. Tavasiék is világosan felismerték és tudták ezt. Ezért tették programtervezetük központi tételévé az államosítás kérdését. Ne feledjük, közvetlenül az 184Sas márciusi forradalom után! Ezért került napirendre mindig, valahányszor szabadabb lett a politikai légkör. ígv mindjárt a kiegyezést követően 1868-ban, a XXXVIII. törvénycikk: a népoktatási törvény vitájában, de ezért tartotta fontos politikai célkitűzésként, elodázhatatlan feladatként számon a munkásmozgalom is. 437