Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

A népoktatási törvényt ugyanolyan heves vita előzte meg, mint Eötvös első próbálkozását. Az eredeti, 1848-as koncepció került előtérbe itt is, de olyan politikai légkörben, amelyben már bizonyos engedményeket kénytelen volt adni az egyház. Ezt kívánta a Habsburg ház érdeke, de méginkább a gyorsabb tempójú iparosodás, amely új, az eddigieknél nagyobb költségkihatású iskolatípusok felállítását, az általános tankötelezettség korhatárának a felemelését és ezzel több pedagógus munkába állítását, képzését sürgette és követelte. Ezeknek - előre látható volt - az egyházak nem tudhattak eleget tenni. Sajátságos mégis, milyen késhegyig menő harcot vívtak iskolafenntartó jogaik csorbítatlanul hagyásáért, mint amely „isteni parancsként" hozzátartozik „az egyház szabadságjogához". Vallásos mezbe bújtatott elvekkel, pedagógiai-didaktikaierkölcsi tézisekkel próbáltak harcolni az államosítás ellen, sötét képet festve az eljövendő kor társadalmi moráljáról, pedig csak önmaguk, a klérus politikai tekintélyét és befolyását védelmezték. Az egyik szónok például azért támadta a községek iskolafenntartó jogát s vele az állami iskolák rendszerét, a világi iskolákat, mert bennük a gyermekek „lelkiismereti szabadságát" látta veszélyeztetve, és a „vallásos nevelés várható elhanyagolásától" félt. Vagyis attól, aminek ellátását nekik kellett volna vállalniuk. Aztán hamarosan az általános tankötelezettség korhatárának a felemelése ellen rontott, nem számolva a hosszabb ideig tartó nevelés adta lehetőségekkel, mert így - de adjuk most át neki a szót - ,,az elemi néptanodák nem nevelési intézetek, hanem bizonyos meddő ismeretek feletti kérődzés palaestrái" - küzdőterei lesznek. Vagyis a haladó társadalmi elveknek, az ellenzék által többször is elítélően emlegetett, veszélyes „kommunisztikus eszmék"-nek a melegágyai. Volt olyan felszólaló is, aki szerint a kötelező iskolázás bevezetése valójában nem más, mint „az első lépés a kommunizmus felé". Az 1868-as népiskolai törvény nem szabadította fel sem a tanerőket, sem a tanulókat az egyházi fennhatóság alól. Csak kiszélesítette az iskolafenntartók körét. Jogot és módot adott különböző világi intézményeknek, hatóságoknak, társulatoknak, sőt magánszemélyeknek is arra, hogy iskolákat alapítsanak. A községeket egyenesen kötelezte is, hogy mindenütt, ahol nincs kellő befogadóképességű felekezeti iskola, építsenek és működtessenek olyan elemi népiskolákat, ahová felekezeti különbség nélkül bárki beiratkozhat és járhat. Előírta továbbá, hogy a nagyközségek és a városok gondoskodjanak új, korszerű iskolatípusok (polgári iskola, ipari-kereskedelmi középiskola stb.) létesítéséről. Mindezek a rendelkezések nagy mértékben előbbre vitték az iskolaügy tartalmi-szemléleti korszerűsítését, hiszen a tulajdonjog megosztása a központi irányítást szükségessé, az állami ellenőrzés fokozást elengedhetetlenné tette. Ezzel aztán a klérusnak a pedagógiai intézmények életében élvezett egyedurlama is jócskán csökkent. Az első következetes államosítást a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának 1919. március 29-én kibocsátott XXIV. számú rendelete fogalmazta meg. Ennek 1. §-a az oktatásügyet á'. lami feladattá, a különböző intézményeket - bármilyen fennhatóság (felekezeti, községi, társulati, alapítványi, magán stb.) alá tartoztak is, állami kezelésbe vette. Méltó volt ez a haladó történelm;munkásmozgalm; hagyományokra épült, bátor szemléletű, felvilágosult szellemű rendelet a felszabadult néphez. Előkészítéséből sok kiváló pedagógus, többek között a Nagyszénáson működő Czabán Samu is tevékeny részt vállalt. Sajnos, nem lehetett tartós. A Tanácsköztársaság bukásával megszűnt a lehetősége is is annak, hogy a szép reményekkel ke438