Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Daka István. Inasok a gyulai műhelyekben a Horthy-korszakban

naponta megvernek. Minden kicsiségért pofont kapok, hol hozzám vágnak valamit, vagy fejbe ütnek, vagy rugdosnak. A télen egyszer a kocsit kellett megkenni, de mivel nem bírtam a kocsit felemelni, Bálint úr méregbe jött, megfogta a fejemet és belevagdosta a kocsi lőcsébe úgy, hogy a jobb szemem tájékán egészen feldagadt, megkékült."

2'

1 (Az idézetek a békéltető bizottsági jegyzőkönyvekből valók.) A súlyos testi fenyítés mellett gyakran volt panasz tárgya, hogy a munkaadók hiányos, rossz ruházattal látták el tanoncaikat. „ . . . a gyermeket kellő ruházattal nem látta el, télvíz idején is rongyos cipőben s ruhában járatta."

2

5 Az elégtelen élelem, ruházat és testi fenyítés mellett a munkaadónál a tanonc pihenése sem volt sok esetben biztosítva. Legtöbbször a műhelyben vagy fűtetlen mellékhelységekben aludtak az inasok. „A műhelyben a padozat dirib-darab téglákból áll, az alkalmazottak a főnök előtt kijelentették, hogy hideg, lábuk fáj és ugyanitt van az alvóhely a tanulók részére"

2

6 - olvasható a műhelyvizsgáló bizottság egyik jelentéséből. A tanoncok munkaideje hosszú volt, fizikai erejüket felülmúlta és lehetőség volt a munkaidejükkel való visszaélésre, mert az ipartörvény nem szabta meg konkrétan a munkaidőt. A tanoncok munkaidejét illetően még az 1884. évi XVII. törvénycikk 64. §-a volt érvényben, amelynek értelmében a 13. évet be nem töltött tanonc naponként legfeljebb 10 órai, akik pedig a 14. életévet elérték, legfeljebb 12 órai munkára szoríthatók, melybe az iskolában töltött idő hozzászámítandó, valamint a délelőtt és délután adandó fél-fél órai és a délben adandó egy órai szünet. A munfegyelem szigorú volt, dalolni, fütyölni tilos volt és a szabóiparban például beszélgetni is csak „az iparra vonatkozó témákról" lehetett. A napi munkaidő kezdete áprilistól szeptemberig reggel 7 óra volt, októbertől márciusig 8 óra.

2

7 A munkaidőre vonatkozó előírásokat a munkaadók gyakran nem tartották be. A tanoncok törvényesen nem kaptak munkabért, csak elvétve egy-két munkahelyen. Ha néhány munkaadó fizetett a tanoncainak, azt nem mukabérként adta, hanem a tanviszonyból eredő költségek fedezésének egy részére. Csak felszabadulásunk után a kollektív szerződések biztosítottak a tanoncoknak órabért. A felszabadulás előtt a tanoncok munkaerejét a kisiparosság kizsákmányolta. A tanonc, ha úgy vélte, hogy sérelem érte, az ipartestületi békéltető bizottsághoz fordulhatott panaszával. A békéltető bizottság hatáskörébe tartoztak az iparosok és tanoncok, segédek vagy munkások között felmerült súrlódások, vitás kérdések, melyek a munka vagy tanviszony megkezdésére, folytatására vagy megszűnésére, annak tartama alatt fennálló kölcsönös kötelezettségek teljesítésére, a munka vagy tanviszony megszűnéséből keletkezett kártérítési követelésekre vonatkoztak. A bizottság tagjainak fele részben az ipartestület elöljáróságainak tagjaiból, a másik fele pedig a testülethez tartozó iparosokból és segédekből állt.

2

8 Ha a tanonc sérelmét jogosnak találták, a bizottság felbontotta a szerződést, de a tanonc újabb mesterhez való elhelyezéséről nem gondoskodott. A tanoncnak magának kellett egy másik iparost keresnie, ahol a szakma tanulását folytathatta. Ha jogtalannak találták a tanonc sérelmét, és mégis elhagyta mesterét, a szüleit a tanszerződésben megállapított kártérítési összeg megfizetésére kötelezték. Ez az összeg általában 100 pengő volt. A békéltető bizottság elé a munkaadók tanonccal szembeni visszaélései többnyire csak akkor kerültek, ha a tanonc mesterétől megszökött. Az esetek többségében a tanoncszökések okait vizsgálta ki és a felek kölcsönös meghallgatása és megbékéltetési kísérlete után hozta meg ítéletét. Gyakran a munkaadónak adott igazat, ilyenkor a szerződést nem bontották fel és a szökött tanoncot a rendőrséggel vezettették vissza r 2}I