Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szakály Ferenc: Gyula város XVI. századi sorsfordulóinak történetéhez

vagy árut szállítani vonakodó adóssal szembeni eljárásra volt szükség. (Az adós könnyűszerrel „eltűnhetett" a hódoltság belső területein, amelyeket más országrészek lakói - a gyenge lábon álló közbiztonság, a törökök szüntelen hatalmaskodásai miatt - nem szívesen és nem is valami gyakran kerestek fel.

4 Mivel pedig a kereskedelmi kapcsolatok jórészt már akkortájt is a hosszabb lejáratú hitelekre épültek, s a tartozásokat sokkal inkább a kölcsönös áruszállításokkal, semmint készpénz-fizetéssel rendezték, az egész forgalmat fenyegette volna összeomlással, ha a hitelezők nem tudnak érvényt szerezni jogos követeléseiknek.

5 A jogorvoslat nehézségeit volt hivatva kiiktatni az úgynevezett „feltartóztatások'' vagy másként „megtartóztatások" - már a XVI-XVII. században is sokat kárhoztatott, dc azért mind a törökök, mind a magyarok által széles körben alkalmazott, önmagában is sok bonyodalmat okozó - szokásrendszere. Persze magukat az adósokat csak ritkán sikerült „feltartóztatni", azaz őket fogságba vetni és áruikat zár alá helyezni, hiszen az adósságban maradtak hosszabb ideig óvakodtak felkeresni azokat a helyeket, ahol, tudták, veszély fenyegeti őket. így aztán a „feltartóztatás" általában az adóssal egy településen lakó, vagy csak egy földesúr joghatósága alá tartozó kereskedő-társaikat sújtotta, akik az őket fenyegető veszélyekről mit sem sejtve, gyanútlanul keresték fel ezt vagy azt a vásárt, illetve vámhelyet, ahol a „feltartóztatások" történni szoktak. Ez a jogi úton kívüli „jogszokás" nyilvánvalóan azon a meggondoláson alapult, hogy azonos helység lakói, mivel hogy egyazon jogszolgáltatási fórum elé tartoznak, könnyebben érvényesíthetik követeléseiket, mint az „idegenek", akiknek nemcsak az ismeretlen helyi szokásjoggal, hanem esetleg még a bíróság elfogultságával, részrehajlásával is számolniuk kellett. Amennyiben ugyanis - mint az gyakorta megtörtént - a zár alá vett árukból kifogták az adósság összegét, a „feltartóztatott" kényszerből maga vette át a hitelező szerepét, s bírósághoz kellett fordulnia kára megtérítéséért. A fent közölt levélben foglalt panaszok csak e rendszer ismeretében válnak érthetővé és értelmezhetővé: Pap László - amennyiben hitelt adhatunk a váradi tanács előadásának - kétszer kényszerítette ugyanazon adósság megfizetésére Miklós kovács váradi polgárt. Egyszer már Váradon megkapta az összeget, mégis keresetet indított Miklós ellen a gyulai kádi előtt, aki meg is ítélte számára a szóban forgó 65 forintot. Abban, hogy ezt megtehesse, Papnak két körülmény volt segítségére: egyrészt az, hogy Miklós kovács megbízott benne, s nem kért nyugtát adóssága rendezésekor, ami akkoriban nemigen volt szokásban és kitűnik abból is, hogy igazát a váradi tanács előtt is csak „jámbor tanuy által" tudta megbizonyítani; másrészt pedig az, hogy Miklós felkészületlenül kényszerült a gyulai kádi elé állani, s így nem terjeszthette elő bizonyságait, amelyekre - ismerve a török joggyakorlat sajátos jogelveit - a kádi alkalmasint nem is volt kíváncsi. A második fizetéssel a szerepek tulajdonképpen megcserélődtek; az adósból hitelező, a hitelezőből - Papból - adós lett. Mivel ezután Pap érthető okokból nem mutatkozott Váradon, Miklós deák - egyébként meglehetősen szokatlan módon - Papnak a városba látogató feleségét fogatta meg és vettette rabságra. Erre Pap - a gyulai bég segítségével - a legközelebb Gyulára érkezett váradi polgárt „tartóztattatta fel", miután mostmár ide meg Miklós kovács óvakodott ellátogatni. Mivel ezek után a gyulai bég és a váradi kapitány egyszerűen kicserélték egymással a két „feltartóztatottat", Miklós deák éppen ott volt, mint Papné letartóztatása előtt, s törhette a fejét, hogy hogyan jusson hozzá 65 forintjához. A váradiak Kállay Jánoshoz, Pap földesurához intézett levele egy újabb eljárásnak kezdete már, amelyben a váradiak előrelátóan kilátásba helyezik azt is, hogy - amennyiben 219