Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Krupa András: Egy újkígyósi népi önéletírás (Szántó Józsefné)

Áchim igazságszeretetét és a szegényparasztságért való önzetlen harcát a nép nagyra értékelte. Ezt tanúsítják a róla szóló anekdotáknak a Békési Életben általunk közölt szlovák nyelvű változatai (Békési Élet, 1971.). Az újkígyósi változat, amit Szántóné mondott el („Megtanulják a bitang urak, hogy a szegény ember is ember!"), azt mutatja, hogy a szegényparasztság nemzetiségre, nyelvre való tekintet nélkül állt Áchim L. András mögé, mert jogos osztályérdekeit képviselte. A visszaemlékezés érdekes adatokat szolgáltat Áchim magánéletbeli viselkedéséről, így kedvelt nótájáról is. Nézzünk vissza (Unokáim kérésére) SZÁNTÓ JÓZSEFNÉ Öt éves voltam, de úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Öreg utca 32. szám alatt, három hatalmas eperfa állott. Egy az utca felőli bejáratnál! A másik kettő a szép magas nádfedeles ház előtt. 1907-et írt akkor a történelem. Akkor még nagy háztelkek voltak, 5-6 hold föld és szőlőskert tartozott hozzá. Ilyen volt a mi kertünk is. Sok szőlő, gyümölcsfák. Nagy diófa, kettő is. Emlékszem, egyszer 12 zsák diónk termett. Azért emlékezetes, három napig szedtük a diót, és a kisbéresünk felmászott a fára, mert nagyon magas fa volt, és csak felmászott, és letörött vele a gally, és eltört a lába. Még most is hallom, ahogyan jajgatott ez a fiú. A nagyház! Ezt azért írom így, mert volt egy kis ház is az udvarban, ahol mostak, főztek stb. A nagyház háta megett sűrű mogyoróbokrok voltak, egészen a falhoz simulva, mint egy sátor. Mi ezek alatt építettünk magunknak várat. Itt játszottunk naphosszat, testvérem Józsi, Janika, Margitka és én, Er"zsike. Egy nyár végén, emlékszem, szeptember volt, olyan nagy vihar keletkezett, hogy én és Margitka nem mertünk a mogyoróbokrok alól kibújni. A két fiú iskolába járt már, így ketten voltunk, és annyira féltünk, hogy falhoz lapulva sírtunk, még el nem csendesedett a vihar. Emlékszem, én a babámat a kis barnára festett ágyacskájával hónom alá szorítva keservesen sírtam. Margitka ölelt: Ne sírj! Nézd, már kezd sütni a napocska. Közben elállt az eső, és mi vidáman bújtunk elő. Édesanyánk könnyes szemmel ölelt magához, csupa víz volt a ruhája, minket keresett. És mi ruhájánál és kezénél fogva hívtuk, nézze meg a mi kis várunk, hogy tönkrement. Elcsodálkozott. Közben édesapánk hazajött kocsival a tanyáról. Ö nagyon szeretett minket, és felkapkodott a kocsira valamennyiünket, és vagy tízszer körül-körül kocsikáztatott bennünket a hatalmas nagy udvarban. Persze, ez annyira tetszett nekünk, hogy nem akart egyikünk sem lejönni a kocsiról. Édesapánk szelíd szavaira is sírva jöttünk le. Az udvar közepén állott egy hatalmas egyemeletes magtár. Alatta nagy pincehelyiség volt, kétrészes volt. Egyik oldalán boroshordók állványon álltak, a másik oldalt burgonya, zöldség és gyönyörű nagy dinnyék voltak elraktározva. Én kicsi voltam, de úgy emlékszem, mintha tegnap lettem volna olyan fáradt, mint akkor. Józsi és Janika leeresztették azt a nagy deszkát a pincébe, amelyiken édesapámék a cselédekkel a lótököt gurították le a kocsikról. 176