Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Bencsik István: Szarvasi napló 1944-1947

rikai repülőgépek és hazafelé jövet a Dunántúlon átutazva már mindenfelé menekülőkkel találkoztam. Ekkor a szovjet csapatok már a Kárpátokon belül voltak és a németek és nyilas kiszolgálóik vonatrakományszámra szállították az értékeket a Birodalom felé. Láttam, hogy az elmenekített családok a pálya­udvarokon ácsorognak, étel-ital, fekhely nélkül, elcsigázottan, álmosan, piszko­san. Senki se törődik velük, a vonatok kellenek az anyagi javak, gyárfelszerelé­sek elszállítására. Pedig ez még csak a menekítés, a kiürítés kezdete volt. Szeptember 22-én érkeztem haza. Akkor tanintézet már be volt vagonírozva. Irány: Szombathely. Vagonokba rakták az állatokat, a terményt; teherautókra a bútort, felszerelést. Az iskolai bemutató eszközöket, műszereket éppúgy, mint az egész irodát. A tanárokat megkérdezték, hogy akarnak-e menni. Távollétem­ben a feleségemet is megkérdezték, aki kijelentette, hogy ő nem menekül. Ami­kor megérkeztem, az igazgató nekem is feltette a kérdést, hozzátéve, hogy ameny­nyiben nem megyek, állásomról lemondottnak fognak tekinteni. Feleségemmel együtt megmaradtunk elhatározásunk mellett. Szeptember 24-én jelentkeztem Orosházán zászlóaljamnál, jelentve, hogy a pécsi tanfolyamról bevonultam. A zászlóalj is pakolt. Szabó Géza főhadnagy, zászlóaljparancsnok, közölte, hogy Kaposvárra mennek. „Velem mi lesz?" ­kérdeztem. „Jössz velünk" - volt a válasz. Szarvason levő háromgyermekes csa­ládomra hivatkozva kértem, hogy szereljen le, hiszen engem a pécsi tanfolyamra hívtak be. Megtette és boldogan karikáztam haza kerékpáron Szarvasra. Akkor a kerékpár már biztosabb közlekedő eszköz volt, mint a vonat. Mire hazaértem, a tanárokat többségükben már nem találtam ott. A még ottlevők szemrehányásokkal illettek, hogy nem vagyok jó magyar, hogy oda­dobom családomat az oroszoknak. A hátam mögött megmondták: mindig tudták, hogy hazaáruló, kommunista vagyok. A tanárok elköltözése után egyedül maradtunk a Békéscsaba-Szarvas-Kecs­kemét közötti beton főút melletti kétemeletes tanári lakóházban. Ebből az át­vonuló csapatok számára jó szálláshelyül kínálkozó házból célszerű volt elhur­colkodni. Visszaköltöztünk előző Vajda Péter utcai lakásunkba, amely a mene­külések következtében majdnem teljesen üresen állt és a tulajdonos is örült, hogy odamegyünk. Csak egy katonai szolgálatot teljesítő orvos jóbarátunk felesége lakott benne, ö is örült, hogy nem lesz egyedül. Falragaszok hirdették, hogy minden tartalékos tiszt a hadtest székhelyén je­lentkezzék katonai szolgálatra. Nekem október 6-án kellett jelentkeznem Deb­recenben. Azt híresztelték, hogy a szovjet csapatokat visszavetették messze Ara­don túlra. A nyilasok fő feladata ekkor az volt, hogy katonai szolgálatra hajtsa­nak minden épkézláb férfit. Szarvason Zerinváry Szilárd nyilas képviselő, mint teljhatalmú nyilas vezető volt ezért felelős. Azt remélve, hogy október 6-ig bejönnek a szovjet csapatok, nem indultam el. De ez kockázatos dolog volt. Október 6-án délután nagy lótást-futást észleltünk a főutcán és a csatlakozó utcákon. Magyar katonák, járművek, itt-ott egy német autó és füstös német katonák páncélöklökkel. Az a hír járta, hogy az orosz tankok Kondoroson van­nak. Fél ötkor elbúcsúztam az utolsó még itt levő kollégáktól, meg az igazga­tómtól, 5 órakor indult az utolsó teherautó a még itt levő személyekkel. Az igazgató ezzel búcsúzott: „Most már gazdálkodjatok, ahogy tudtok, rád marad az intézet". De a gazdálkodáshoz nem hagyott egy fillért sem, pedig a fizikai 13

Next

/
Thumbnails
Contents