Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter: Az éj fia

Előbb az a gondolat foglalkoztatja, hogy „miért kíméljek én másokat, mindőn engem senki sem kfcnélt", később azon töpreng, hogy „miért félek a tűztől, mely ott kinn csak háztetőket hamvaszt el (a szegény emberek hajléktalanná válása mint lelkét mardosó gondolat csak tette elkövetése után izgatja, a kárvallott gazdagok iránt ekkor sem érez könyörületet), és feledem a tüzet, mely itt benn megemészt?" Majd később, a kegyetlen égiháború után, amikor „csermelyként szakadt a zápor", és „az éjfélbül nappalt csináltak a villámok", mintha a háborgó természet az ő dühödt lelke viharzásával kívánt volna versenyre kelni, sem meri a tüzes csóvát a háztetőre dobni. Tovább meditál, elmélkedik, tovább erősíti magát, mintha felmentő igazolást keresne: „Csupán isten dolgába avatkozom, övé a bűnöst megbüntetni, övé bosszút állani a vérszopón, kinek kedve telik mások kínjában. Ö nem tevé, nekem kell tennem." Mintha a bosszúállásra kényszerült Hamlet, a „drága, meggyilkolt" dán király fia belső lelki vívódását élnénk át, akit bár „ég és pakol bosszúra ösztönöz", nem hamarkodja el tettét, pedig világosan felismeri, hogy „a lelkiismeret mindünket gyávákká tesz", hogy a tett halála az okoskodás. Mégis hezitál ő is, és „szavakkal hűti száját, mint lotyó, és szitkozódik, mint egy nőcseléd, vagy szobasúrló". Mielőtt elszánná magát, megdönthetetlen, megcáfolhatatlan, csalhatatlan bizonyosságot akar, hiszen a szellem jelenés — vagy ahogy ő módja „a látott szellem ördög is lehet", amely „gyöngeség és mélakór által a kárhozatba" dönthet. Így tesz az éj fia is. Természetesen Vajda „az egérfogót", amelyen a gyilkos fennakad, nem állíthatja fel a színpadon. Ö elviszi hősét a zsarnok földesúr ablaka alá, hogy ott szemtanúja legyen annak, miként kényszerítik szerelmét, a halotthalvány Margitot a jegyváltásra. Így aztán ugyanúgy elveszti apja után szép szerelmét is (halála körülményeit is elmondja zavaros lázálmában), mint Hamlet Opheliáját. Ezzel végleg betelik a pohár, az elmélkedés helyett a cselekvés ideje jön el. Apjáért és szerelméért kénytelen elégtételt venni ő is, indulataikat tehát azonos okok szítják. Közvetlenül tette elkövetése után még nem roppan össze, nem kerül lidérces álomba. A lángoló nádkunyhók nérói látványa ugyan súlyos bűntudatra ébreszti, magába szállásra, önvizsgálatra kényszeríti. Észreveszi az ártatlanok szenvedését, megundorodik önmagától: „Óh, én szörnyeteg vagyok, vérengző, dühös vad, ki szemeimet tépem ki, mivel egy farkas halálra marta apámat; és ártatlanokat gyilkolok, mivel én is ártatlanul szenvedek. Gyalázat fejemre, s átok tettem fölé". Majd a természeti és a földi törvény kettősségének a tudatára ébredve, férfias kontrició tör ki belőle, amelyből azonban hiányzik az alázatos bűnbocsánat kérése: „Istenem, miért hagyál ennyire süllyedni, miért rongáltál ennyire meg? De te visszaintél, a bosszúállás gonosz szelleme nógata tettre, s most lakolnom kell miatta." A természetvallás istene úgy került ebbe a sajátos mea culpába, ebbe a különös bűnbánatba, hogy egyben „bizonytalan forradalmi célok számára rendelt isten" is. Vajda még nem jut el odáig, hogy az éj fia hetyke, konok daccal felelősségre vonja urát, a „kimérák istenét", mint Ady: 24