Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter: Az éj fia

lehet nyomonkövetni a műben, mikor szakad el a konkrét valósághoz kötődés szála, mikor -kezd lebegővé válni a cselekmény, amely „a hol emelkedő, hol süllyedő tudat- és lélekállapot légzésének" alárendelődve, végül is gátlástalanul kapcsolja össze az egymáshoz laza szállal kötődő emlékképeket. Az éj fiának hagymázos lázálma — attól függetlenül, hogy benne a gondolkodás egyetlen téma körüli ideges csapongása végig nyomon követhető — reálisnak tűnik. Szenvedő hősét — akinek nyugodt lelki világát mélységesen feldúlják az átélt borzalmak: apja brutális halála, az osztálytársadalom féktelen zsarnoksága, szerelme: Margit elrablása, s akiben a természet törvényei szerinti jogos emberi elégtétel paranosa dolgozik, szinte kizárólagos életcéllá emelve a kegyetlen megtorlást — érthetően nem foglalkoztathatja más, mint a bosszúállásnak saját belső lelki egyensúlyát megrendítő kísérteties élménye: az általa okozott tűzvész, a falu fölé boruló lángtenger, a zsarnok meggyilkolása és Margit halála. Cseppet sem csodálkozhatunk rajta, hogy saját indulatainak rabjaként lázálmából felébredve nem az akasztófahalál, hainem a kétarcú igazság foglalkoztatja inkább. Nem az riogatja, hogy csontjai „a napon száradnak" meg, hanem hogy „Isten, be nagyon beteg világodban az igazság... mi ketten, látom, nem gyógyulhatunk föl". Az igazság kettősségének eme felismerésében aztán szinte meg is nyugszik, és nem lázad tovább, ö elvégezte, amit reá feladatul mért a sors. Életének nem lehet már semmi értelme ezután. Nem fáj ndki, hogy meg kell válnia tőle — nem fél a haláltól. De hát miért is félne, hiszen őt nem „iá falu bölcsessége", nem a társadalom előjogokra épülő törvényei irányítják, hanem az éj csillaga, annak gyönyörű, szárnyaló zenéje pedig a természet istenének megbocsátó kegyelmét, földi bűneinek feloldozását zengi. Legfeljebb a társadalom sorsa bántja. Az, hogy alig-alig van ember, aki megértené a természet társadalmi egyenlőséget hirdető szavát, amely a jó, az igaz és a szép korát ígéri az emberiségnek. Pedig „ha az ember e nyelvet is értené, nem volna haramiák tanyája a föld, nem zsarolnának a habalmasok, nem kellene sírni a szegénynek". A természet örök igazságainak felismerése és következetes érvényesítése emeli fel az éj névtelen fiát egy erkölcsileg magasabb régióba (ez természetesen nem jelent egyben magasabb művészi szintet is), mint ahol Shakespeare nagy gonosztevői: a Vajda által is jól ismert III. Richárd, Claudius vagy a Macbethek állnak. Velük elsősorban a felzaklatott idegállapot lidércnyomásos álomlátása hozza rokonságba az éj fiát, hiszen osztályhelyzetük is, egyéniségük lényeges mozgatói is alapvetően mások. Vajda hősét, aki igaz társadalmi eszmékhez ragaszkodik, és becsületes társadalmi, erikölosi elveket vall (ezek nem korának uralkodó eszméi), csak a feudalizmus igazságtalanságai kényszerítik bűnre, míg Richárd az osztálytársadalom kétes erkölcsi értékű igazságszolgáltatására épít, és hideg számítással tör célja felé. Akartan válik „gazemberré", látszólag csak azért, mert a természet nagyon méltatlanul és hitványul bánt el külső termetével. Vajda hősében nincs nagyravágyás. Nem tör méltóságra, mint Macbeth és felesége, nem hisz sem boszorkányoknak, sem kísérteteknek. Nem kér tőlük tanácsot és jóslatot, legfeljebb önnön lelkiismeretével viaskodik: porrá égesse-e fájdalmában a szívtelen, gonosz fajt, vagy szíve fenekére temetve búját, magát a vízbe ölje? Ö önmagában dönti el, miként vegyen elégtételt, hogyan fizessen vissza a gyűlölt zsarnoknak, 22