Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter: Az éj fia

Vajda Péter: Az éj fia (Részlet egy készülő tanulmányból) ELEK LÁSZLÓ Ebben a Dalhon 1841-es kötetében megjelent elbeszélésben benne van akár a regény, akár a tragédia műfaji lehetősége. Regénnyé, sőt még tiszta elbeszéléssé sem válhat azonban, mivel Vajdát nem a történés, nem az események megjelenítése érdekli és foglalkoztatja, hanem a reájuk adott, általuk kiváltódott érzelmi-pszichikai reakció. Tudatosan fosztja meg az elbeszélést az epikus vonásoktól, és teszi belső monológgá. Önemésztő, öngerjesztő figurává válik az éj fia, aki — nem tűnik ki hogyan, bűnének súlya alatt-e, vagy egyéni tragédiájának nyomasztó hatására — hagyományos, lidércnyomásos álomba kerül, eszméletét veszti. A kegyetlen, borzalmas élménytől azonban ekkor sem szabadul: rátelepedik lelkére, fogva tartja érzékeit. Az epikus vonásoktól tudatosan megszabadított történetnek ez a belső monológszerűsége már önmagában is elég lenne, hogy a líra felé közelítse a művet, hiszen mindenről: a külső jelenségvilágról, a történet elemeiről, a cselekmény mozzanatairól csak az éj fia lelki vívódásából, belső töprengéseiből, lázálmából szerzünk tudomást. Méginkább azzá teszi a lidércnyomásos víziónak az az akart, tudatos középpontba állítása, amely a cselekményt a reális valóságtól az absztrakció, a képzelet síkjára emeli fel, és az irrealitás irányába távolítja el. Ugyanakkor a tragédia lehetőségei is benne vannak a történetben. Vajda ugyanis jelenetekben gondolkodik (úgy is tagolja a vázlatos kidolgozásúnak tetsző cselekményt), s ezekben ott rejlik a lelki fejlődés fokozódása, az őrület felé siető, felbomló elme megokolt komor tragédiája. Irodalmunkban újszerű és modern jelenség volt Az éj fia. Újszerű azért, mert az álomnak ilyenfajta művészi megjelenítésére eddig még nem volt példa. Vajdánál ugyanis — noha a látomások, a víziók a közvetlen érzékelésből indulnak ki, és erős kapcsolatban állnak a főhős belső lelki parancsával: az elégtételszerzés kegyetlen brutalitásával — az álom nem az ábrándkép megtestesülése, nem a vágy megfogalmazása lesz, nem is valamiféle menekülés a valóság sivársága elől, hanem olyan belülről is átélt, tudatosan alkalmazott motívum, amely a főhős jellemének, tézisszerű gndolkodásának a megértéséhez vezet el. Bizonyos, hogy ez a lélektani hitelességre törő szándék nyújtja meg és teszi részletezővé a túlfűtött, lázas önkívületi állapot leírását. A belső monológ idegesen izgatott s a felzaklatott idegállapot érzékeltetése szempontjából hitelesnek érzett ide-odaröppenő töredezettsége miatt szinte alig-alig 21