Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - SZEMLE

„Boldog, ki fákat ültet" (Fazekas-breviárium ) ELEK LÁSZLÓ Három évvel ezelőtt a békéscsabai Rózsa Ferenc gimnázium diákjainak' közreműködésével, dr. Papp János tanár szerkesztésében egy Csokonai gondolatvilágát, eszméinek sokszínűségét bemutató kötet jelent meg a Tankönyvkiadó gondozásában Vitéz Mihály ébresztése címmel. A kiadvány egyenes folytatása volt a Vajthó László szerkesztette Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatnak, ha megállapításunkat arra az egyetlen tényre alapozzuk, hogy ez is egy irodalomtanár és tanulói kollektíva közös erőfeszítésének gyümölcseként került sajtó alá. Most újabb kötet igazolja, hogy az 1970-ben publikált gondolatgyűjtemény nem tekinthető egyetlen szalmalángszerű felbuzdulás váratlan eredményének. Tudatos szerkesztői és kiadói program érzete kél ugyanis életre bennünk, amikor — az első kötet ismeretében —• ezt az újabbat a kezünkbe vesszük. A csinos kiadványban a Ludas Matyi írójának, Csokonai barátjának: főhadnagy Fazekas Mihálynak költészete breviáriumát kapja az olvasó. Találó címe: „Boldog, ki fákat ültet" nemcsak a költő egyik ismertebb kései versét idézi fel bennünk, hanem szimbolizálja egész egyéniségét és emberi törekvéseit is. A Füvészkönyv íróját, a lelkes botanikust, a kertjében ritka növényeket és virágokat istápoló, rendszerető tudóst, a felvilágosodás, természetjogra, természethitre esküdő, emberi egyenlőséget követelő művelt humanistáját, a nép őszinte barátját, a szigorú erkölcsű polgárt, aki az emberi jogok megcáfolhatatlan és kipusztíthatatlan gondolat-fáit ülteti, ápolgatja és népszerűsíti műveiben, a közért harcoló becsületes, erkölcsös embert, Debrecen lokálpatriótáját, az élet és a teremtő munka szerelmesét, akiből a természeti és társadalmi környezet realitása egy-kettőre elűzte a fellegjáró misztikumot és a korabeli rokokó ízlés mesterkélten finomkodó, kecses formáit, naiv báját és álnépies természetkedvelését. Érdeklődésre tarthat számot és igényt maga a kor is, amely — ahogyan egyik kortárs költőnk: Csanádi Imre megállapítja — a „magyar költészet múltjának Atlantisza. Elsüllyedt, titokzatos, gazdag és meglepetésekben bővelkedő földrész", amelyet fel kell fedeznünk újra, mivel a reformkor gazdagságának, társadalmipolitikai küzdelmeinek káprázatos fénye túlságosan is elhomályosította, és vizsgálatát nagyon háttérbe szorította. A „Magyar Valóság Versei"-t kutató és antológiába szedő Csanádi, miután pontról pontra számba vette és mérlegelte a kor „rejtett hegy- és vízrendszerét", magabiztosan azt szögezte le, hogy a magyar felvilágosodás irodalma „nem pusztán egy korszak a többi között, hanem modernebb minden másnál a magyar múltban, ... törekvéseinkkel ez mutat a legtöbb rokonságot, és frisebb, pezsdítőbb, maibb (a nagy kivételektől eltekintve) a XIX. századnál." Ez a megállapítás az eszmeiségre vonatkozik és nem a művészi színvonalra, s így ha érzünk is benne valamelyes egészséges elfogultságot, alapelveiben igaz és reális. A felvilágosodás költészete, mint egy tökéletes vízválasztó választja szét egymástól a régit és az újat. írói és költői eszméket, téziseket hirdetnek, s velük hatni akarnak. Esztétikájuk középpontjában a hasznosság elve áll: műveiket a társadalmi bajok felismertetésére és gyógyítására szánják. Minthogy a pedagógia századában élnek, és úgy vélik, hogy 166