Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - VITA - Újváry Zoltán: A nemzetiségi hagyomány változásának vizsgálata

a legritkább esetben tudjuk megállapítani, mivel sem az átvevő, sem az átadó nem tudja megmondani, hogy ő valamilyen szokást átvett, ill. átadott. Különösen nem akkor, ha az átvett, átadott szokásnak már megvan a tradíciója a közösségben, s a váltás az előző, vagy az azt megelőző generációban történt. Ha pedig a közösség az új szokással pszichikailag is összhangba kerül, akkor az átvett szokás teljesen felszívódik a régi hagyományban, s az átvevő közösség számára az új szokás a többivel egyenlő jelleggel bír. A belső migráció útján létrejött idegen kapcsolatok mellett különösen fontos a település eredményeként bekövetkezett kulturális változás vizsgálata. Az idegen letelepülők a terület hagyományos kultúráját új vonásokkal gazdagították. Közismert tény, hogy egy-egy táj népcserélődése a helyi hagyományban, sőt. annak a környéknek a műveltség javaiban is cserélődést, alakulást eredményez, illetőleg a népcsoport helyváltoztatása a kultúrájának a módosulását vonja maga után. Maksay Ferenc, Barabás Jenő utaltak már arra, hogy az új telepesek olyan kultúráramlatokat indítanak meg, amelyek kihatnak a mellettük lakókra, sőt, a távolabbiakra is kisugározódhatnak. Elfogadható megállapítás az, hogy a telepesek, még ha üres kézzel érkeznek is, átviszik kultúrájuk egy részét új lakóhelyükre. Ezért a településtörténet feleletet adhat nem csak a lakók származására, hanem egyben a kultúrájuk eredetére vonatkozóan is. A településtörténet tanulsága nyomán úgy látom, hogy a magyar nép szellemi kultúrájára az idegen hatás, illetőleg az idegen kultúrának a magyarságoa való beleolvadása a hagyományhordozókkal együtt erőteljesen a 16—17. században indult meg s némely területen egy-két évszázad alatt teljes váltás, beolvadás történt. A magyar népszokások rendkívül nagyszámú szláv párhuzamai nyomán Róheim Géza ezt a következtetést vonta le: „Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar néphit szempontjából a közvetlen átadó a döntő, és hogy a magyarság ezeket az európai elemeket csak szláv forrásból vehette, továbbá az egyes szláv nyelvű szomszédnépek külön kimutatható hatását, az adatoknak oly túlnyomó tömegét kapjuk, hogy egyáltalában nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit." Ezzel szemben saját kutatásaim, megfigyeléseim eredményeként állapíthatom meg, hogy a magyar hagyomány szlávnak tartott rétege, de legalábbis annak döntő hányada nem átvétel, hanem eredendően szláv, másképpen: magyarrá lett szláv hagyomány. Hasonlóképpen fogalmazhatjuk meg más, idegen kapcsolatra vonatkozóan is. Megállapításunkat a településtörténet adatai támasztják alá. A többnemzetiségű Békéssel kapcsolatban tekintetbe kell vennünk általában a magyarság nemzetiségi összetételére vonatkozó kutatási tanulságokat. A nagy egészből kirajzolódó törvényszerűségek a kisebb egységek tanulmányozásánál is alkalmazhatók. A magyarság nemzetiségi összetétele különösen a török hódoltság után változott meg. Korábban, így a középkori Magyarországon a lakosság túlnvomó többsége, mintegy nyolcvan százaléka magyar volt, s csupán húsz százalékot alkottak az ország határai között élő szlovákok, szászok, románok, rácok. Bár úgy tűnik, hogy nem volt számottevő az idegen népelem a középkori Magyarországon, azonban ez a népi kultúra idegen elemeinek a kialakulásában már fontos szerepet kaphatott. Különösen pedig akkor, ha jelentősebb elmagyarosodás következett be, s az idegen kultúra nyelvében magyarrá lett. Ez a folyamat föltétlenül megindulhatott már korán a magyar nép története során. Szabó István rámutatott arra, hogy a középkor végi magyar parasztságban nyomtalanul elmerültek azok az idegen népi elemek, amelyeket a magyarság részben nomád életéből hozott magával, részben itt fogadott magába az itteni, főleg szláv néptöredékekkel történt egybetelepedés révén. Gyorsan szívódtak fel azok a további idegen elemek is, amelyek különböző irányból érkezve, még a középkor századaiban kerültek a magyarság közé. Bekövetkezett ez később is, elsősorban a török hódoltságot követő telepítések során, amely időszaktól nagyobb számú példával rendelkezünk. Magyarországnak a 18. század elején a Bácska és a Bánság után leginkább elpusztult, elnéptelenedett területe Békés megye és Csanád megye. Gyula lakosságát csupán a visszamaradt szerbek jelentették. Az 1710-es évek elején indul meg az új betelepedés. Pest megyéből és Nógrád megyéből érkeztek oda telepesek, mint arra Barabás Jenő rámutatott. Az újratelepítések nyomán tehát a lakosság keve124