Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - LÁTOGATÓBAN - Sass Ervin: Dévényi János ötvösművész budapesti otthonában

LÁTOGATÓBAN Dévényi János ötvösművész budapesti otthonában SASS ERVIN — Az ősmagyarság ötvösművészetét hangolom a mai világ hullámhosszára. Mívesség, aprólékos kidolgozás!... Évszázados hagyományokat szeretnék folytatni, korszerűen, modernül. Mert azt tartom, hogy van modern művészet szélhámosság nélkül is, becsületes munkával teremtve, tehetséggel megalkotva. Azt szeretném, hogy mindenki értse, mit miért csinálok. Az is, akinek két elemije van, az is, aki egyetemet végzett. Mindenkit rá szeretnék döbbenteni arra, hogy az élet kincs, és érdemes még szebbé, gazdagabbá tenni... Művészi hitvallás is lehetne ez a néhány mondat, melyet Dévényi János ötvösművész mondott újpalotai lakásának egyik szobájában. Hitvallás is lehetne, igen, de ha csak ennyit, és így tudunk róla, inkább hat bizonyításnélküli kinyilatkoztatásnak, mint megszenvedett, megélt, megérlelt, megteremtett valóság-látásnak. Tény, hogy hosszú volt már eddig is az útja, pedig még fiatalember. Ezerkilencszázötvenháromban érettségizett a békéscsabai gimnáziumban, meséli, hogy örökké izgő-mozgó, energiákkal teli diákgyerek volt. Benne mindenben. Sportolt. Megyei kerékpárosbajnokságot nyert. Meleg szeretettel említi kedves tanárait, Szeberényi Lajost, Rábai Miklóst. Aztán csak úgy odaveti: „Tizenöt kilométerről jártam be az iskolába, a Fiala-Csárda mellől, télen is biciklivel." — Megedződtem, képzelheted. Jó iskola volt ez ahhoz, hogy az akaraterő soha ne hagyjon el. Később nehéz helyzetekben az akaratomnak köszönhettem hogy győztem, hogy felülkerekedtem. Sokszor érzem azóta is: amit az ember nagyon akar, elérheti. Az újpalotai lakótelep egyik szélső házának első emeleti ajtaján áll a névtábla: Dévényi János. Az ember, amíg odaérkezik, végigmegy az égbenyúló tízemeletes házóriások között és furcsa érzése támad. Gigantikus lakótelep ez, fa csak egy-egy árválkodik hírmondónak, távlatok alig, épület épület mellett, hogy beleszédülni. Milliárdok az épületekben, odabenn kellemes, szép otthonok; de a környezet, az sivár, üres, sótlan... Sokan alvó városnak nevezik Űj palotát, olyan városnak, ahová sok tízezer ember jószerével csak aludni jár... Ide költözött Dévényi János családjával, kényszerűségből, mert régi lakásuk, egy másik lakótelepen, egy másik épület-gigantban, életveszélyessé vált. Legyint, de az arcán változatlanul a derü. „Meglep minket az építőipar néha ilyen ajándékkal. Kifogtam. De majdcsak történik valami. Ez a lakás szép, kellemes, még ha homoksivatag közepén is áll. Képzeld, folytatja, benyúlt ide a házak közé egy erdősáv. Akkora fák, hogy ketten nem értük át a törzsüket. Irgalmatlanul kivágták valamennyit! Sírt a lelkem, de az én sírásom nem hallik az égig. Most csak homok, és kőrengeteg. Már azt is mondtam, hogy aki látni akarja hogyan nem szabad, az ezt nézze meg, ezt az Üjpalotát, amilyen most. Valami gyors fásítás segítene. Meg gyep, bokrok... Egyszóval a környezet kultúrája. Ennyi az egész." A lakásán különös varázs fogadja az érkezőt. Rajzasztalán új tervek, a falakon rézdomborművek, a szekrényeken, polcokon rézből készült vázák, ezüst karperecek, féldrágakövek lila-kék-sárga-zöld tündöklésben. És ő maga, a művész, akit megismerni öröm volt már az első találkozás. 8* 115