Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Litauszki Tibor: Kivel s mivel csatázunk?

Kivel s mivel csatázunk? Hozzászólás Sass Ervin Már nem a lehetetlennel csatázunk! című cikkéhez LITAUSZKITIBOR Sass Ervin a Békési Élet 1973. évi 3. számában megjelent írásának „Már nem a lehetetlennel csatázunk!" címet adta. Ezen állítás után talán jogos a kérdés: kivel, mivel szemben vívjuk a harcot? S további kérdések: miért, mi célból, miféle eszközökkel és hogyan? Ezekre a kérdésekre keres és ad választ Sass Ervin cikkében, s ezek a kérdések egyben a közművelődés egészét is átfogják. Egyik kritikai észrevételünk is ezzel kapcsolatos. Sass Ervin cikkének első részében általánosságban tesz megállapításokat, s ezek — a felmérések, a sokarcú program, a művelődési bizottságok, a tudományos és hitvallással végzett munka szükségessége stb. — az általánosság szintjén igazak is. Ha viszont külön-külön vizsgáljuk a közművelődés ezen tényezőit, már fenntartásaink vannak. Kezdjük a felmérésekkel. Mi óva intjük a művelődési otthon-igazgatókat a manapság divatos „felmérésektől". Mert mit ér a tudományos felkészültség nélkül végzett és nem-kellően feldolgozott felmérés, ha nem a lényeges következtetésekre alkalmas kérdéseket tesszük fel, s a vizsgálat körébe vont személyek — számuk és összetételük szerint — nem reprezentálják a lakosságot vagy annak vizsgált rétegét? Mindez jócskán meghaladja a gyakorló népművelő lehetőségeit. Célszerűbb megoldás, ha a tudományos vizsgálatok eredményeit összevetjük a helyileg elérhető statisztikai adatokkal és tapasztalatokkal, s ennek alapján következtetünk az állapotokra, a tennivalókra. Ha nem ezt tesszük, akkor valóban öncsalásról, önámításról. ügyesen leplezett (?) karrierizmusról van szó — mint ahogy Sass Ervin fogalmaz. Sass Ervin felveti a művelődési bizottságok és a „sokarcú" program problémáját is. Valóban, mindkettő elengedhetetlen feltétele a lakosság sokoldalú (mindenoldalú) nevelésének, az önkéntességen alapuló közművelődésnek. Csakhogy ha a „bizottság" nem maga a művelődő közösség, ugyanúgy kívüleső, idegen test a művelődés folyamatában, mint maga a népművelő. S hiába kínál választásra „sokarcú" programot a bizottság a népművelővel együtt, ha valamely programra a meghirdetett időben, a meghirdetés „fogyatékosságai" miatt (tudunk-e, célszerű-e pl. minden ismeretterjesztő előadásra minden lakosnak meghívót küldeni?) és még számos tényező miatt nincs elegendő számú választás, azaz nem jelenik meg megfelelő számú hallgatóság, a mindenki által jól ismert, s még a legjobb ambíciókat is letörő kínos helyzet áll elő. Megítélésünk szerint helyesebb — s művelődési házaink újabban inkább ezt az utat választják — ha művelődő közösségeket hozunk létre (s ehhez kell többek között a tudományos felkészültség, a szociológiai csoportfogalom ismerete stb.), s a közösség programjából kialakul a művelődési ház „sokarcú" programja. E ponton még további fejtegetések tisztáznák a valóban korszerűen végzett közművelődés kritériumait, azonban ez nem lehet e rövid hozzászólás feladata. Annyit midössze: a művelődő közösségek képviselőiből alakítható meg a művelődési bizottság (az intézmények társadalmi vezetősége), de nem a programok meghatározása a feladata — ez a művelődő közösségeké —, hanem az irányítókkal együtt az arányok meghatározása, a rendelkezésre álló pénzeszközök felosztása, esetleg újabb források feltárása. 100