Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

idejét rabolni, „fárasztani". Elv volt ez nála, nem szerkesztők kegyeit kereső szólam. Ugyanis csak az eredeti alkotó elmét tisztelte. Az olyan költőket, akik mint a magas röptű sas, arra járnak, amerre még senki se járt, „a tehetség nélkül, vagy a fél tehetséggel előretolakodókat" viszont gyűlölte, nem szenvedhette, „elgázolta, ha lehet" — ahogyan legkedvesebb költőtársának: Arany Jánosnak irta. Gyűlölte hízelkedésüket, nagy urak kegyeit kereső elvtelenségüket. Ha ezeket a gondolatokat csak önmagukban vizsgálnók, úgy őket a művészeti forradalom elvi megnyilvánulásaiként is kezelhetnénk. Bizonyos, hogy azok is, hiszen a plebejus népiesség szálláscsinálása, diadalra juttatása a művészi ízlés formálásának, a költői forradalomnak szerves, integráns része. De ki tagadhatná, hogy nincs mögöttük erős politikus is? Hogy A helység kalapácsa, költőnk vígeposza kemény arculcsapása a nemesi ízlésnek, merész trónfosztása az egész nemesi költészetnek, mert benne úgy reccsennek össze és úgy zúzódnak porrá a magyar nemesi ízlés és költészet dagályos formai kellékei, mint a Don Quijotéban az Amadis-féle lovagregények múltat idéző szellemes és annak sajátos kifejező-megjelenítő eszközei. Azt hirdeti ugyanis minden betűjével, hagyjunk fel a magyar történelmi múlt illúziókkal teli, eszményített rajzával, hagyjuk el a nyugodt könyvtárak hűvösnyugalmas kutatószobáit, éljünk a mába és a mának. Számoljuk fel gyermekkorunk napfényes káprázatait: nézzünk szembe a valósággal! És a János vitéz, ez a csodálatos népeposz, a népi hős diadalának ez a nagyszerű szimfóniája nem azt jelenti-e A helység kalapácsának harsogó gúnykacaja és egészséges humora után, hogy íme, itt van a győzelmes nép a maga nagyszerű adottságaival, kiváló jellemvonásaival, minden helyzetet okosan mérlegelő eszével, és visszavonhatatlanul elfoglalja az őt megillető vezető helyet? Bízzatok benne. Nemcsak kultúrpolitikai és művészeti kérdés ez tehát. Nemcsak azt jelenti, hogy Petőfi kiszélesítette a nép szája íze szerint írt, egyértelműen pártos, radikális plebejus-demokrata dalaival és nagyobb műveivel az olvasók táborát, és megnyitotta a költészet „szent csarnokát" mindenki előtt, ki „imádkozni vágy", akár bocskorban, akár mezítláb közelít is oda, hanem azt is, hogy a kritikai fogadtatásokból tisztán felismerte: ütközőpontba került az eszmék csataterén. Nem retirálhat, harcolnia, „csatáznia" kell verseivel; „rongyos vitézeivel" bátran és diadalmasan a feudalizmus erői ellen: az ország külső és belső ellenségeivel. Tehát a „dicsőséges nagyurakkal" — a mágnásokkal, a dölyfös-gőgös nemesi figurákkal és a tehetetlen lusta, elszegényedett Pató Pálokkal, ha kell még a nemzetgyűlés tagjaival is. Igazolnia, tudatosítania kell, hogy érdemtelenek és alkalmatlanok a vezetésre, hogy előjogaik fenntartása ésszerűtlen és tarthatatlan, mint ahogyan az maga a királyság intézménye és a papok hatalma is. Bizonyos, hogy fokozatosan ért meg erre a feladatra. Nem robbant bele egyszerre kész költőként az irodalomba. Voltak neki is fejlődési szakaszai. Nem volt — nem is lehetett — egyenes pályájú, előzmények nélkül való üstökös, aki önmaga szabja meg röpülésének ívét. Nem jelent meg mindjárt teljes fegyverzetben, mindent tudva és mindent előre látva, mint Pallas Athene, akit amidőn arany fegyverzettel kiugrott Zeusz fejéből a halhatatlan istenek is megilletődve-megdöbbenten néztek. Voltak neki is tanítómesterei. Nem volt 6