Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK: - Elek László: Petőfi Sándor (1823-1849)

... egy vérözön kell, Hogy megtisztuljon a világ a szennytől, Amely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell, és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta, szép leend. Tudta azt is, hogy provinciális, nemzeti csatáktól nem várható döntő siker, végső győzelem, hogy olyan világméretű rettenetes, mindent eldöntő viadal eredménye lehet csak a magyar szabadság, amelyben a világ két egymással szembeálló „nemzet" lesz, s melyben a jók győznek végre a gonoszok felett. Ezért rohant Veszprémből lóhalálában Pestre a 48-as bécsi forradalom hírét hallva. Ezért figyelmeztetett naplójában: „A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg (vagyis ha eltévesztjük az alkalmas történelmi pillanatot — E.L.) később, midőn nagyon megszomjazik, majd két annyit követel". Már előbb, 24. születésnapjának előestéjén, 1846. Szilveszter napján — az értelmes élet és értelmes halál fölött elmélkedve — a fölkelő rabszolganépeknek vörös zászlók alatt küzdő seregében a világszabadságért halni tudó embert vallotta eszményének, és elvetette magától az üres szobában haszontalanul égő, senkinek sem világító, elfogyó gyertyához hasonló, tartalmatlan, nyugodt élet és természetes halál gondolatát. Világforradalmi vízióba helyezett halálvágya nem életének byroni méretű világgyűlölő hangulatából eredt, nem rémlátás volt, hanem egész életének megdönthetetlen elve, amely kiállatta a próbát a magánélet boldog percei között is, az egyéni örömök és sikerek önfeledt pillanataiban is. Olyan érzés, amelyet nem tompíthatott, nem homályosíthatott el egyik legutolsó versének harci zaj közepette megfogalmazott életvágya: Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki, Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat Szabadság... Nincs ebben semimi ellentmondás, hiszen a halálvágy és az életszeretet itt szinte ikertestvérek. Mindkét versben ugyanis a végső cél: a függetlenségi harc eredményeként kivívott társadalmi egyenlőséget is teremtő szabadság feszíti a lent idegét. Mindkettőben a biztos győzelem hite zeng: az a tudat, hogy a harc valójában csak eszköze a boldog jövőnek, a százszorszent égi szabadságnak, amely nélkül nincs és nem is lehet igazi értelme magának az életnek sem. Huszonnégy éves korára már világosan tudta, mit jelent költőnek lenni. Tudta, hogy a költészet több mint durvaságok és lelki bajok ellen feloldást nyújtó, kizárólagos elmék számára rendelt égi orvosság, nem kedves időtöltésül szolgáló szórakozás, nem egyszerű rímes-csacska játék. Már első zsengéiben is tisztelte és becsülte az olvasót, s „üres munkával" nem akarta 5