Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István: Papi ravaszkodás a mozgalom ellen

Lehet, akarata ellen, szemöldöke feljebb rándult. Pillanatig hallgatva nézett. Majd figyelmeztetve mondta: — Nagyon burkolod, Pista! A múltkor megállapodtunk: őszintén beszélgetünk. Már megint nem úgy indulsz, ahogy gondoltam. De ha így kívánod, legyen. Fontos, hogy odaérjünk, ahol mindketten megtaláljuk, ami részünkre jó. Értem mivel viaskodol. Mond meg csak nyíltan, hol találod az ellentmondást? — A római katolikus hitvallás alapjában és gyakorlatában főtisztelendő úr!... — Ez merész. De csak folytasd. — Gyermekkoromban legjobban a vallást, illetve a hittant tanultam meg. Felnőtt koromban is, amíg nem értettem, hittem. Még 1914 őszén, mikor bevonulásom előtt itt, a templomban hallgattam a prédikációt, Zelenka tisztelendő úr az isten, a császár és haza nevében biztatott bennünket, hogy felszentelt fegyverünkkel győzzük le ellenségünket. Hittem, isten akaratából történik. Belém gyökeresedett: isten akarata nélkül hajunk szála se görbülhet. Mikor az emberpusztításban a harctéren először döbbentem rá, valami hiba van az 5. „Ne ölj!" isten parancsában, nem mertem gondolkodni, mert mindjárt intett a vallás: a gondolat egy a cselekedettel. Tehát már a gondolat is bűn. Na, nem folytatom, főtisztelendő úr, ha megengedi, inkább kérdeznék. A főpap arca nyugalmat mutatott és halkan mondta: — Hát csak kérdezzél. Zavart a főpap nyugalma. Éreztem, nem úgy érzi, ahogy mutatja. De most már éreztem a belső kényszert. És nyugodtan kérdeztem: — A vallás szerint bűn-e az, amit az emberek az 5., 6., 7., 8., 9. és 10. parancs ellen követnek el? Fejét kissé jobbra billentve meggyújtotta pipáját. Pillanatig mintha a füstöt nézte volna. Rámnézett és halkan mondta: — Csodálkozom, Pista fiam, hogy most, amikor kettőnknek olyan megállapodásra kellene jutnunk, amely nékünk becsületünkre, a mezei munkásoknak pedig jó szervezőmunkánk hasznukra válna, ilyen hitet feszegető kérdésekre bontózol. Mért teszed ezt? Részemre a válasz helyett a kérdés kissé fanyar ízű. Bár mielőtt eljöttem, elhatároztam; nem bánom, bárhogy végződjön beszélgetésünk, a legfogasabb vallási tételekre terelem a beszélgetést. Tehát felelnem kellett: — Azért teszem, főtisztelendő úr, mert az „isten" említett hat parancsa és az istenhivést hirdető emberek cselekedete teljesen ellentmond egymásnak. A hatalmon levők és az őket kiszolgálók, a vagyonnal rendelkezők, ha hinnék, cselekednék-e az ellenkezőt? Aki hiszi, isten mindent lát, merne paráználkodni? Lopni? Hamisan mások ellen tanúskodni? Felebarátja feleségét bűnre kívánni? Házát, mezejét, másféle jószágát kívánni? Éppen a bölcs parancsok elsősorban azok által be nem tartása, akik hirdetik, okozza azt a nyomorgó életet, melyben Endrődön a lakosságnak felénél több szenved. Nemcsak én látom, érzem, tapasztalom, szenvedem ezt, főtisztelendő úr. Nem, ebben a kis országban néhány millió ember szenvedi. És az, hogy nem mind érti, aki érzi, nem az emberek bűne, hanem azoké, akik fékezik értelmük fejlődését. Ha a fékezéshez az oktatás nem elég, akkor fékezik erőszakkal is. Ne haragudjon, főtisztelendő úr, hogy ennyire őszinte vagyok, ön kívánta, őszintén beszéljek. Ezt úgy értettem főtisztelendő úr, négyszemközti beszélgetésünkben felszabadított attól a féktől, mely a tömegek előtt lehetetlenné teszi az ilyen őszinteséget. Kissé meglepődtem őszinteségemen. De mert előbbi kérdésemre nem adott választ, nyíltabban kellet érzésemet feltárnom. A főpap letette pipáját. Szemembe nézett és halkan, mintha sajnálkozott volna, mondta: — Igaz, Pista fiam, én kívántam. De nem gondoltam, hogy ennyire eltávolodtál istentől, vallástól. De hiszem és vallom: megtérő bűnösnek nincs pokolban a helye. És még ezek után is remélem, meg fogod érteni, hogy ha nyugodt életet óhajtasz, akkor azt csak ott találhatod meg, ahová én őszintén segíteni akarlak, azért, hogy majd te segíthesd a most még nyomorogva tévelygő embertársaidat. Látom és átérzem helyzetüket. De segíteni csak úgy lehetne, ahogy már elmondtam neked. De te ahelyett, hogy elfogadnád jótanácsom, embertársaid segítésére, bolygatod azt, amit ellentmondás nélkül el kell fogadni minden magát értelmesnek gondoló embernek. — Szerintem, főtisztelendő úr, az értelemnek már az is ellentmondás, ha ellent 576;