Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Székely György: Emlékezés Márki Sándor történész munkásságára

tési évforduló kapcsán megjelent munka is méltathatta, hogy Márkitól való az egyik első olyan munka, amely „nem mellékes epizódnak, hanem elsődleges kutatási területnek" tekintette a parasztfelkelést. A Dózsa-származásfelfogást ismételten kétségbevonó jubileumi munka a seregszervezés eseményeiben viszont megint csak Márkit vette alapul. Az időrend ellentmondásai azonban a Dózsa-jubileumon ismét felvetették a Márki-féle leírás, szerkesztés gondjait (Szerémi — Istvánfi — oklevelek ellentmondásai). Ezután is meggyőződésünk maradhat, hogy Márki mindamellett gazdagon használta az okleveles anyagot, javította az oklevelek keletfeloldásait (pl. Fraknói dátumaihoz képest), maximálisan használta a külföldi forrásokat, bőségesen vetette egybe a szövegváltozatokat. Nyilvánvaló, hogy a nagyarányú jubileumi előkészületek (Fekete Nagy Antal, Barta Gábor, Szűcs Jenő írásai, előadásai) sok megállapítás pontosbítására vezethetnek, de óvakodni kell a módszertanilag kétes forráskritikai eszközöktől a Márki-féle kép helyesbítése vagy éppen feladása terén. A ceglédi beszéd új keltezési, lokalizálási, névértelmezési, Dózsa Györgytől elválasztási kísérletei egyáltalán nem bizonyos, hogy Márki megállapításait elhomályosítani képes tartós eredmények maradnak. Megint más pontokon a legújabb szerző is kiemeli annak a történeti képnek a jelentőségét, amit Márki rajzolt meg. így a felkelő sereg összetétele (földmívesek, jobbágyok, papok, tanítók, deákok, iparosok, szegényebb nemesek, hajdúk) újólag igazolást kapott. Magunk hozzátehetjük, hogy Márki ezzel egy osztályszövetség történeti előképét fedte fel és igazolta, az antifeudális harc leghevesebb pillanataiban. A kisnemesek részvételét igyekezett sokoldalúan megmagyarázni, tájanként keresve az okokat, társadalmi süllyedésben, politikai tényezőkben, nemzetiségi eredet figyelembevételével. Ugyanakkor el tudta kerülni, hogy ezáltal elmossa a küzdelem antifeudális jellegét, továbbá nem keverte egybe a parasztságot és a parasztnemeseket. Másrészt ez az árnyalt kép csak aláhúzza, hogy nála a nemesség tömbje (Bihar, Erdély) milyen nagy szerepet vitt a felkelő had ellen, milyen makacsul küzdött annak leveréséért. Az ellentmondás magyarázatát — az egyenlően élés követelményét és lehetőségét svájci és német analógiákkal, a kényszermozgósítás ideológiai színezetét cseh és német analógiák bevonásával ugyan marxista történetírásunk világította meg, de a hazai tényanyag nagy zömét már Márkinál is ott olvashatjuk. Azt is nagyra kell értékelnünk, hogy a mezővárosok szerepét, mint a gazdagon felsorolt települések mozgósítása, gyülekezése, csatlakozása, ingadozása, Márki sokoldalúan feltárta, de helyesen nem tagadta meg paraszti mivoltukat és ilyen jellegű sérelmeiket. A mezővárosok, a polgárosuló parasztság és a gazdagparasztság előtérbe állítása az 1920-as években Mályusz Elemér, más előjellel az 1940-es években Molnár Erik tollán nem szorította ki a Márki-féle eredményt, hiszen a mezővárosok lakosságának differenciáltsága és az Alföldön még élt erős faluhálózat inkább az ő beállítását erősíti. A legújabb munka árnyaltnak minősíthette Márki olyan Dózsa-ábrázolását, hogy „egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, aki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította." Éppúgy említhette az ideológia területéről, hogy Márki a huszita tanok hatását hangsúlyozta. Ehhez hozzátehetjük, hogy Márki az európai parasztháborúk láncába helyezte a magyar parasztháborút, akkor jelentékenynek számító egyetemes történeti ismeretekkel. Leírása a főpapok parasztellenes harcos csoportjáról az akkori időkben antiklerikálisnak számított, ugyanakkor megnye506;