Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - G. Vass István: A történeti dokumentumkiállítások rendezésének néhány problémája

cseng — építeni lehet az egy-egy színhez tapadó társadalmi-történelmi emóciókra. Az elmúlt időszak évfordulós kiállításain pl. széltében alkalmaztuk a vörös színt. Ennek azonban megvan a maga veszélye is: könnyen banálissá, elcsépeltté, közönségessé is válhat ezáltal a kiállítás. Még nagyobb gonddal kell tehát a másik színt vagy színeket megválasztani. (Jómagam eddig az Októberi Forradalom és a Tanácsköztársaság 50., a felszabadulás 25. évfordulójára rendezett kiállításokon (1967., 1969., ill. 1970.) a tűzvöröst feketével, az Áchimemlékkiállításon (1971] kékkel párosítottam, á most rendezés alatt levő Dózsakiállításon pedig három színnel (narancs, kék, barna) próbálkozom.) Vannak természetesen esetek — sőt talán ez a gyakoribb —, amikor nem akarunk, vagy nem is lehet ilyen evidens érzelmi kapcsolatokra építeni. Ilyenkor a színek megválasztásánál támpontul szolgálhat a színskála hagyományos felosztása „hideg" (zöld, kék, ibolya) és „meleg" (piros, narancs, sárga) színekre. Amennyiben két színnel dolgozunk, célszerű egyiket az egyik, másikat a másik csoportból választani. Ez — amellett, hogy lehetővé teszi a „pozitív" és „negatív" tartalmak következetes végigkísérését egy-egy színnel — bizonyos feszültséget, dinamikusságot, de a legtöbb esetben kellemes Összhangot is eredményez. A színes foltok formája, nagysága és elhelyezése határozza meg alapvetően a kiállítás ritmusát: a vízszintes és függőleges vonalak rendjét. Ha másként nem is, de egy-egy építészeti alkotás szemlélése közben bizonyára sokan eljutottak a felismerésig, hogy a vízszintes, a függőleges vagy az átlós, ill. ívelt vonalak és formák más-más hatást váltanak ki belőlünk. A vízszintes a nyugalom, a biztonság, a könnyed lebegés érzetét kelti, a függőleges a méltóságteljes feszültség és erő kifejezője (pl. egy oszlopsor), az átlós és hajlított vonalak pedig mozgást, dinamikát fejeznek ki. Egyik kiállításomat (Lenini zászlók alatt, — 1967.) csaknem kizárólag a két mértani alapformára, a négyzetre és a téglalapra építettem. (A méretek, valamint a téglalap oldalarányainak változtathatósága következtében ez is gazdag variációs lehetőséget rejt magában!) Ehhez járult, hogy — beleértve a feliratokat is — a kiállításon csak fehér, fekete és piros színeket alkalmaztam. Az eredmény egy állandóságot, biztonságot, nyugalmat sugalló, bár kissé hűvös eleganciájú kiállítás volt. A következő, a Tanácsköztársaság emlékére rendezett kiállításon már bátrabban alkalmaztam szabálytalan formákat, s így az átlós vonalak súlya nagyobb lett. Ezek dinamizmusa ugyanis könnyebben vált ki érzelmi rezonanciát a nézőből. (Az érzelmileg oldottabb feldolgozást persze maga a téma és az anyag is indokolta, hiszen ezesetben közvetlenebbül lehetett építeni a látogatók egy részének a témában való személyes „érdekeltségére".) A feliratok színéről csak annyit, hogy azokat célszerű fehérrel, feketével és a kiállításon szereplő valamely harmadik színnel írni. (Ez esetben vigyázni kell, hogy a felirat és a papír színárnyalata pontosan megegyezzen.) *** Egy kiállítás szöveganyagának igényes összeválogatása, illetve megírása sokszor nehezebb feladat, mint maguknak a dokumentumoknak a válogatása, szelektálása. Mégis sokan azt hiszik, hogy néhány sablonos felirat és még sab304