Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

dást, s ez a fokozottabb nemzeti öntudat. Más szóval, az az alap, amelyre Saját ízlésük és saját kultúrájuk épül. Szemeim elé most nemcsak az önkéntes múzeum- és tárlatlátogatók nagyobb számát vetíti az emlékezet. Nemcsak azokat látom, akik mélyen belemerülve a nemzeti múlt és a lengyel kultúrkincs tanulmányozásába, órákat időznek egy-egy teremben, hanem azoknak a lelkes tekintetét is, akik mohó kíváncsisággal azt tudakolják, mit ismerünk mi, magyarok, a lengyel irodalomból és művészetből, mit tudunk történelmükről, s hogyan rétegeződik ez az ismeret a magyar társadalomban. Büszkék irodalmukra, mert benne a nemzet lelkét, a szabadságszeretet és az életben maradás alapját és biztosítóját tisztelik. — Aztán gondolok arra a lelkes ügybuzgalomra, amellyel az egyik liceum tanulói mozaikot készítettek iskolájuk névadójáról, Kopernikuszról. Nem a különben csinosan és rendkívüli ötletgazdagsággal kivitelezett mű reális értékére gondolok, hanem arra a belső tartásra, arra az érzelmi gazdagságra és magabiztosságra, amellyel — leküzdve félelmüket és kishitűségüket — nekigyürkőztek, hogy egyszerű eszközökkel, mégis méltó módon tisztelegjenek az 500 éve született nagy tudós emléke előtt. És gondolok arra a történelemszemléletre, amely egységben láttatja velük a múlt véres harcait és a jelen békés, honépítő erőfeszítéseit. Csodálatos ez a történelmi látás. Szép, mert reális. Nincs benne elvtelen opportunizmus és gyáva megalkuvás. De nem is lehet, hiszen egész újkori történelmük szakadatlan láncolata a nemzeti létért és fennmaradásért vívott küzdelemnek. Hol el akarták tüntetni őket a föld színéről is, hol harcba hívta a titokban összeállt nemzeti sereg riadókürtje az épkézláb erőket a szent szabadság lobogója alá. Szomorúan felemelő hát ez a történelem: remények és kudarcok sorozatából áll össze. Félszeg bizakodások és keserű könnyek közt halad az útja. Évszázados küzdelem az elvesztett, a feldarabolt lengyel haza visszaszerzéséért, az életért, a puszta létért. Egészen 1918-ig. Csoda-e, ha élő valóság a harcok élménye az öregekben, és ha nagyon megbecsülik — mert még jól érzik szájukban — a szabadság ízét, és ha mélységesen gyönyörködnek a nemzeti önállóság szépségében? És csoda-e, ha ezt érzi és ezt teszi a fiatalság is, hiszen erre a nehezen visszaszerzett hazára tört rá 1939-ben a náci hadsereg, hogy elvegye nemzeti önállóságukat. Igen, számukra 1939 is gazdag erőforrás, ahol a nemzeti öntudat vesztatüze ég, ahonnan erőt és hitet meríthetnek. Nemcsak a szülők generációja, hanem a fiatalok is. Olyan erőpróba, amely szervesen illeszkedik bele az önvédelmi harcok sorozatába. Érthető hát, hogy mélyen, szinte a vérükbe ivódottan él bennük a történelem. Akár szüleikben. De hogy is lehetne másként, hiszen ők, a szülők gyújtották meg a hazaszeretet lángját bennük, az iskola szinte csak őrködik felette, mint a kijelölt őrszem a névtelen katona sírja mellett, nehogy kihúnyjon a nemes láng. Akárhová mentem, mindenütt ennek az egységes történelemszemléletnek a tanúbizonyságát láttam. Kedves tolmácsaim akarva-akaratlanul ezt éreztették meg velem. Varsóban például először a nemzeti szabadságmozgalmak történetével ismerkedtem meg a hírhedt börtön, a Pawiak múzeumában, ahol az 1863-as levert felkelés hőseitől kezdve egészen a II. világháború befejezéséig követhettem nyomon dicső küzdelmeiket, s csak utána mentem a Történelmi Múzeumba. Mintha kísérőm tudatosan akart volna összefüggő folyamatot lát290