Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

tatni velem. Slupskban, a Kelet-pomerániai Múzeum nagyszerű termeiben a terület ősi lengyel kultúráját igazolták előttem. Poznanban pedig mindenekelőtt a hősi temetőbe vitt ki a hazánkban 10 évet töltött, a magyar kultúra terjesztésében felejthetetlen érdemeket szerző Zdzislaw Antoniewicz. Abba a hatalmas temetőbe, amely nemzetiségre való tekintet nélkül ad minden katonának örök nyughelyet, aki a két világháborúban Poznanban lelte halálát. Ott pihennek a város védelmében elesett hősök is. Szerető szívek virágai pompáztak még sírjaikon frissen és üdén látogatásomkor is, mintha a ködgubában járó november elmúlást sejtető szomorú hangulatával akarnának dacolni. S csak azután mentünk tovább, hogy megismerkedjem az ezeréves történelemmel, miután leróttuk tiszteletünket a hősök előtt, körüljárva a nagy temetőt. Ezt az egységes történelemszemléletet örökölték szüleiktől, ezt sajátították el az iskolák természetes légkörében. Ez él és ez munkálkodik bennük, ez a tudat irányítja életelvvé sűrűsödve gondolkodásukat és tetteiket. Nemzeti öntudatukat, egészséges patriotizmusukat ezért edzi jobban a múlt szeretete, a nehezen megszerzett nemzeti lét tudata. Az az érzés, hogy az ő családjuk is részese volt a hősi helytállásnak, az ő otthonaikban is megácsolták a képzeletbeli ravatalt, amelyre hősi halott hozzátartozóik fekete koporsóját helyezték el. Nincs olyan lengyel család, amelyik ne veszített volna el valakit: apát, hitvest vagy gyermeket, amelyik ne adott volna bátor katonát vagy hős partizánt a hazának. Ez a személyes élménnyé lett történelem adja saját kultúrájuk és saját ízlésük biztonságosabb alapját és helyes irányt mutató delejtűjét. A történelemnek ezt a hihetetlenül élő, végtelenül közvetlen, személyes kezelését segíti irodalmuk is. Egységes folyamatként élik át azt is. Belőle a nemzet szíve dobogását, biztató üzenetét érzik és hallják ki, úgy mint őseik a múltban, mégha párizsi emigrációból szólott is feléjük Miczkiewiczék és Slowaczkiék ajkán. Győzelmet hirdetett és hitet adott a nemzeti függetlenség gyászos temetőjében : a pusztulás három részre feldarabolt drága földjén sínylődő, vegetáló honfiaknak. Így tekintenek rá ők is. És hitet ad és bátorít ma is, akár a II. világháború brutális embertelenségét, esztelen zsidóüldözését és megrázó gettóéletét tárja eléjük, akár az élet szépségéről, a mindennapok lendületes építőmunkájának heroizmusáról, vagy belső lelki világuk magas fokú humanizmusáról nyújt is hiteles és művészileg pontos képet nekik. Ellenőrizhetik könnyen, nem akarja-e félrevezetni őket: nem szépít-e, igazat mond-e. Nyáron szüleikkel dolgoznak együtt, ismerik az életet és az embereket. Dolgoznak, mert jó könnyíteni a család sorsán, de meg akad munkaalkalom is bőven. Épülő gyárak, tengerparti üdülők várnak munkás kezükre. S ilyenkor, nyáron alapozódik meg vagy erősödik még tovább társadalmi kötöttségük, közösséggel szembeni felelősségtudatuk és helyes önértékelésük. Sokan vannak, kik ezeken a nyári munkaalkalmakon jegyzik el magukat jövendő foglalkozásukkal. Akkor, amikor rövid időre egy ma már több mint 30 milliós nép munkás közösségébe csöppennek bele, s részt vállalnak egy nagy ország és nép gondjainak enyhítéséből. Felemelő érzés ez, nagy magabiztosságot ad. Bíznak a jövőben, s reális a bizakodásuk. Nem félnek. Tudják, bármilyen nagy volt is a nemzeti szaporulat, munkájuk bőven akad. A tengerpart gyöngyszeme, a 27 ezres város például az egész környék ifjúságát csalogatja 19* 291