Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

arról, mi és mennyi az, amit örök dallamként kiszűrhetünk az információ-áradat hatalmas hangzavarából. Nem ezeket az egyedeket kerestem, bár ilyenre is ráakadtam Slupskban, ahol a „Négy ökrös szekér"-t elemezve és magyarul felolvasva, az egyik 35 év körüli hallgatóm a vers benne felkeltett élményéből a képanyag sajátos összetevőire következtetett, s elég szerencsésen: romantikus és realista motívumokat kapcsolt a vershez. Látszott, eljutott ahhoz a kultúrához, amely bizonyos történeti távlatot ad már a költői nyelvnek és a művészi eszközöknek, a képalkotás módjának és a versformának, a találó hangulatok egyéni megfogalmazásának, az ábrázolás és a verszene kortól függő sajátosságainak. Látszott, olyan kultúrkincset tisztelt benne, amely saját korának terméke ugyan, de a múlt esztétikai-emberi kulturáltságából táplálkozik, és a jövő emberének is szól — egy már letűnt kor ízlését, gondolkodásmódját, érzésvilágát reprezentálja. Természetesen jóval többen vannak, akikben nem ennyire össszetetten, nem ennyire tiszta képletben, nem ilyen kikristályosodott állapotban formálódik meg és kél életre az élmény. Azt mondhatnók: számukra a különböző művészi eszközök alig-alig jelentenek többet, mint egy szétszedett motor szükséges alkatrészeit, amelyeknek még csak a márkáját és a méreteit vizsgálgatják, arra azonban képtelenek, hogy egymáshoz illesszék és működésbe hozzák. Nem érzik, hogy a különböző művészi eszközök egymásra hatásával keletkezik az igazi érték, a teljes élmény, ugyanúgy, mint ahogyan az erőátvitel törvénye szerint helyesen össszerakott alkatrészek teszik a jó, a működő motort. Hogy az egyes alkatrészek — legyenek bármily drágák, önmagukban keveset érnek, mert csak akkor válnak igazi értékké, amikor betöltve funkciójukat, a motor működtetésének tevékeny eszközeivé válnak. Lesznek többen is, akik felismerik majd az egymásra ható motívumoknak ezt az érzelmi akkumulációt eredményező törvényszerűségét, és nem tulajdonítanak egyetlen művészi kifejező eszköznek sem kizárólagos szerepet, ha egy-egy mű élményének a hatásfokát és értékét vizsgálják, bármennyire izoláltan, egymástól függetlenítve kezelik is ma még őket. Csak egy kis érlelő időre van szükségük. De hát a kristálytiszta, pompás ízű bornak is kell forrási, tisztulási idő, amíg a különböző minőségű szőlőfajták ízei összeérnek benne, és a karcos mustból nemes zamatú ital lesz. Nem kétséges: a középiskolai irodalmi oktatás és nevelés is ilyen érlelő szakasz. S ahogyan igaz, hogy a hozzáértő vincellér irányításával gazdagabb termést hoz a szőlő, és hogy a szakavatott pincemester lelkiismeretessége kell ahhoz, hogy márkás bor váljék belőle, úgy igaz az is, hogy a műélvező szinten álló tanár az igazán tevékeny munkása az irodalom megszerettetésének, aki vincellére és pincemestere is egyszerre szakmájának. Az, aki nagy szakmaszeretettől áthatva gondozza és érleli, tisztítja és kezeli a szellem és az érzelem világának habzó borát. Ebből a nézőpontból nincs és nem is lehet nagy különbség az egyes népek iskolai célkitűzésében és gyakorlatában. Maga a jelenség nem ismeretlen nálunk sem, gyakran találkozunk vele itt is. Ügy tűnik, az olvasóvá érésnek ez az egyik leggyakoribb útja. Miért szóltunk akkor mégis róla? Azért, mert a megegyezésen túl van valami, ami megkülönbözteti a lengyel és a magyar ifjúság irodalomhoz kötődését. Ami alapjaiban mássá teszi az érzelmi tapa19 289