Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

rögtűz is, amelyet látszatnagyságuk elhitetése érdekében hideg számítással maguk gyújtogattak mohó célratöréssel és konok kitartással a hiszékeny hallgatókban. Ilyenfajta sikerekre engem nem űz a becsvágy. Régóta nem hiszek abban, hogy valamikor is monumentum aere perennius művet írok. Nem cipekedek hát fel nagy önsanyargatással telerótt kőtábláimmal a magam Hóreb-hegyére, hogy törvényt adjak. Nekem nem jutott úgysem kemény márvány, csak könynyen málló hitvány homokkő, s minek lássam, hogy porlik szét idő előtt. Fő a takarékosság. Különben sem tudok égi kinyilatkoztatásokat reájuk vésni, így aztán a papír is megteszi. Ezen is nehezen megy az írás: folyton-folyvást visszafogom magam, nehogy elszaladjon velem — ahogy Petőfi mondaná — a felhevülésnek gyors talyigája. Akartan nem engedek szabad repülést az érzelmeknek, képzeletemet a vaskos valóságban lassan ballagó négy ökrös szekérre ültetem, nem űzök légies ábrándokat, és nem ámítok csodás látomásokkal. Csak a valóságot írom. Ugyan minek is tennék mást? Még az üres lap is többet ér, mint az, amelyik hamis következtetésekkel és téves megállapításokkal van teleírva. A dolog természetéből fakad, hogy nem kaphattam világos feleletet arra a kérdésre, vajon az irodalmi-művészi élmény befogadásának nagy minőségi kategóriái között milyen a tényleges, a számszerű arány. Vagyis tehát: az ifjúság hány százalékánál helyezkedik el laza kötődéssel az élmény az érzékelésnek puszta, síkos felszínén, ahonnan — nem tartva számot hosszabb életre — hamar lesodorják az újabbak, s eltűnik, ködbe vész, továbbá hogy milyen arányt képviselnek azok, akiknek már valamelyest a vérükbe és a szövetükbe is beivódott, és mint valami gyógyító orvosság, fájdalmat enyhít, egy-egy érzelmi sérülésre feloldódást, megkönnyebbülést adva, illetve hányan vannak, akiknek még ennél is többet ér és jelent. Akikben egészen a lélek mélyéig hatol, s ott kiteljesedve és megvilágosodva, fellobbantja az egyéni képzelet lángját, s új életet kezd. Azaz ízléssé és életelvvé alakul és mélyül a költői kép: vagyis a logikai-etikai-esztétikai szépség egysége, és rokonszenvesen megnyerő, gazdag és színes emberi egyéniséget alakít ki sok egyéb tényező közreműködésével. Nem kergetek csalóka illúziókat. Tudom, idáig csak a kivételes emberek jutnak el, az iskolai oktatás törvényei között élő, sokféle információkat abszorbeáló ifjaknak csak elenyészően kis százaléka. Ez túl magas követelmény, amelyet az irodalom szakos tanárok is ritkán ha elérnek. (Ne csodálkozz' ink ezen! Ahogyan az orvostudományi egyetem sem egészséges embereket, hanem jó orvosokat képez, ugyanúgy az irodalmi tanszékek sem jó írókat, kiváló költőket nevelnek, mégcsak nem is biztos ízlésű, műélvező olvasókat, hanem az irodalom különböző színvonalat képviselő szakembereit. A kettő pedig nem azonos.) Igazi ízlésről — egyéniséget formáló életelvvé vált ízlésről — ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a kultúra személyes élményünkké, személyes véleményünkké válik. Ehhez pedig roppant szerteágazó, humán és reál tudományokat felölelő műveltség, a hazai és a világirodalomból, a nemzeti és az egyetemes művészetből leszűrt, haladó világnézetre épült saját kultúra magas fokú erkölcsisége és logikai bátorsága, biztonsága kell. Ez ad csalhatatlan irányt, ez érezteti meg azt a különbséget, amely az értékeset és a divatost, az eredetit és a konvencionálist egymástól elválasztja. Ez tudat 288