Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

De itt is elég nagy a nyüzsgés, az emberáradat. Az üzemi és hivatali munkának most van vége, s mindenki hazafelé igyekszik a meleg kályha mellé. Előttem fiatal szerelmespár ring pajkos vidámsággal, egymásba karolva. Örülnek az életnek. Szívük vidám csengettyűszava messzire csilingel, és békét, szeretetet hirdet. Nem törődnek a metsző novemberi széllel, talán még tetszik is nekik. Együtt rezdülnek vele. Hol meggyorsítják lépteiket, mintha nagyon sietős lenne útjuk, hol tervezgető boldog szerelmesek módján andalognak, szorosan összebújva, mintha egymást akarnák védeni az átható hideg ellen. Olyan játékosan, mintha a szél ritmusát követnék. Vajon tudják-e vajon felfogják-e, milyen szomorú sorsot mért szüleikre az élet? Érzik-e, milyen laokoni kín gyötörte szívüket, amikor Varsó pusztulását szorongó félelmek között, tehetetlenül nézték? És sejtik-e, milyen szép a romon nőtt virág, az új élet, az új város és az új ország azoknak, akik maguk tették hozzá alkalmassá a földet, maguk készítették el az alapot, vetették bele az egészséges magot, és maguk őrködtek növekedése, egészséges fejlődése felett? Vagy csak élnek önfeledten és boldogan, elfogadva a szülők gondoskodását, és kizárólag a carpe diem ősidők óta ismert parancsának engedelmeskednek? Vajon mit fognak fel abból a sokszínű élményáradatból, amely nap mint nap körülveszi őket? Felfigyelnek-e reájuk, élvezik-e őket, elraktározzák-e a legszebbeket, s megdobban-e a szívük egy-egy nemes tettre vagy gondolatra? Vajon érzik-e a harc, a küzdelem, a szocialista elkötelezettség, a „szolgálat" emberformáló erejét és szépségét? Felhorgadó kérdéseim nem sokáig maradtak válaszolatlanul. Megadta rájuk a feleletet az ifjúság, önként, minden kérdezés nélkül. Másként nem is lett volna jó. Az irányított beszélgetésnek, ki tudja, mennyi a valóságértéke. Tudatosan kezdtem figyelni a fiatalokat. Milyenek, akik hamarosan sorompóba állnak, és az országépítés munkásai lesznek? Méltók-e apáik generációjához? Nem az izgatott, atlétikus vagy satnya termetűek-e, hanem a gondolkodásmódjuk, az érzésviláguk. Figyeltem játékos kedvük kicsorduló örömét, amint kora reggel kedves kutyáikkal futkároztak a néptelen varsói utcákon valamilyen boltba igyekezve. Olyan játékosak, mint Mikszáth kisfia: Berci lehetett, kutyája, Tinti mellett. Néztem, hogyan mennek iskolába. Szinte olvasni tudtam járásukból, készültek-e. Akár az én gyermekkoromban, egykori falusi iskolámban. Vizsgáltam, hogy viselkednek a múzeumokban a szervezett tárlatnézéseken és vasárnap délelőtt egyedül vagy szüleik társaságában. És láttam a jövő humán és reál érdeklődésű „szakbarbárait" is közöttük. Voltak, kik érzéketlenül, egykedvű közömbösséggel ácsorogtak a csodás értékek mellett, bámészkodtak, de nem láttak, és mélységesen unatkoztak, míg csak fel nem fedezték a riasztóberendezést. Ekkor aztán megszűnt minden körülöttük, csak azt látták, csak azt tanulmányozgatták, s nem törődtek sem tanáraikkal, sem tanulótársaikkal. Vajon megkaoja-e őket valaha a művészet mélységes humanizmusa? És láttam rajongó lelkeket, akiknek egész lényét átjárta az igézet, a szépség varázsa. Megbűvölten szívták magukba a színek harmóniáját, szinte gyökeret verve egy-egy Matejko- vagy Bacciarelli-, Orlowski- vagy Kucharski-festmény előtt, vagy méginkább Falat tiszta impresszionista hatást keltő téli képét és a csodás Wyspianski tömör szimbolizmusát tanulmányozva a poznani Nemzeti Múzeumban. A rokonlélek szerete235