Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

tével néztem rájuk. Vajon ők rátalálnak-e valaha arra az útra, amely a technikai tudományok mérhetetlen kontinensére vezet? Jó lenne hinni, hogy igen. Most szegény lázár-sorsomat sajnáltam bennük, szerencsétlen önmagamat, aki sohasem jutott be a kapun, s még ma, deresedő fejjel is koldusként áll csak előtte, félszegen és ügyefogyottan. Nincs bátorsága, hogy bemenjen. De most már minek is, hiszen idegen és érthetetlen lenne neki ott minden, nem ismeri a nyelvet, hogy szólni tudjon, s azt is homályosan sejti, mennyivel szerencsésebbek, mennyivel gazdagabbak nála azok, akik biztonságosan közlekednek az óriási földrész egy-egy tartományában. Aztán előadásaim is újabb lehetőségeket adtak a vizsgálódásra. Miközben tolmácsaim a lengyelre fordított szöveget olvasták fel, én hallgatóimat kémleltem. Néztem, hogyan árulkodnak az arcok. Mennyire kötődnek a számukra szokatlan téma világához, mikor lobban lángra a szikra, mikor gyúl ki az érzelem fáklyája bennük, és milyen intenzitással lobog végig. Majd a feltett kérdések és szavak mögött az eleven lélek önkéntelen mozgását igyekeztem kitapogatni, azt kutatva, mennyire kötődnek az esztétikai törvényszerűségek változhatatlanságának tankönyvek sugallta iskolás hitéhez, vagy képesek-e valamelyest függetleníteni magukat attól, egyéni látásra, egyéni ízlés kialakítására törekedve. Más szóval: azon töprengtem, vajon milyen erős korlátok közé szorítja az iskola irodalmi-művészeti oktatása, nevelése a fiatalság érdeklődését és alkotó fantáziáját, milyen átlagszínvonalat ér és fogadtat el vele, s milyen mértékben tartja rabságban ízlését, életvitelét és nyelvi gondolkodását a konvenció, az iskolás szemlélet — úgy tűnik — kipusztíthatatlan, kikerülhetetlen jelmondatos frázisossága? Nem hiszem, hogy az irodalmi-művészeti kérdések iránti érdeklődés milyenségében és mértékében nagy különbség mutatkozna a lengyel és a magyar ifjúság között. Azt sem állítom, hogy esztétikai élményfeldolgozásuk módja sokkal mélyebb és sokrétűbb, attól függetlenül, hogy érzelmi világuk tagadhatatlanul lágyabb tónusú, mint a miénk. Megismertem olyan járási tanácselnököt, aki arra büszke, hogy 70 000 rózsatő díszíti ma már városát, s gyönyörködve mutogatta azt a díszes, színes albumot, amelyet a szép, harmatos rózsákról készíttetett. Pedig a város 85%-a hevert romokban a háború végén, sőt a kőrengeteg még hasznosítható tégláit is a főváros: Varsó felépítéséhez szállították el, s azóta a csaknem elnéptelenedett települést világszínvonalú fürdőhellyé, a Balti tenger gyöngyévé varázsolták. Mégis a virág jelenti neki az igazi örömöt, az a kedves hobby — a többi csak kötelesség volt. Csak . .. Szinte az első szerelem tisztaságával és rajongó áhítatával tekintett reájuk. Minden fajtához volt egy-két intim, kedves szava. Történeteket mesélt nemesítésükről, a telepítés növekedésének eddigi fokozatairól és ezutáni távlatairól. Mintha városi főkertész volna, akinek nincs más dolga. Nem szépségversenyre, nem nemzetközi vetélkedőkre szánta őket, virágkiállítás tartására sem törekszik sem ő, sem más velük. Maguknak ültették, maguknak nemesítették, hogy szebb legyen a környezetük, hogy lágyabb, kedvesebb hangulat fogadja és vegye őket körül a nap minden órájában. Hogy az élet szépségét hirdessék a pusztítás, a rombolás ellenében. Hogy a drága áron szerzett béke halk szavú követei legyenek a város: Kolobrzeg minden lakója és vendége szemében. E beszédes példa ellenére — amelyhez még számos hasonlót tudnék említeni 286