Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

mekek. Tömény tragédiájuk kínzóan ég bennem. És látom természetesen a kegyetlen földindulás borzalmait átélt emberek fanatikus élniakarását, az újjáépítés lázas munkájának a kezdetét is. Ezekkel a szép és felemelő képekkel zárul a film. De mindhiába sugároznak magabiztos férfierőt, mindhiába látom, hogy ott lobog az emberi nyomorúságok tragikus szakadékai fölött a diadalmas élet fáklyája, hiába hallom a lázas munka éltető dallamát a hazára lelt szegények boldogabb jövőjéről, nem tudják sem elnémítani, sem túlharsogni a bennem fészket vert mély fájdalom gyászos énekét. Julius Slovacki Mint aki kínzó, mély álomból ébred, a példátlan embertelenség méla döbbenetével támolyogtam ki az utcára. Némán, szótlanul sírt bennem a szív. Köröttem az élet zsivajgott. Siető emberek, idősebbek és fiatalabbak loholtak az alkonyatban otthonaik felé. Nincs idejük a búsongásra. Talán éppen abba a lakótömbbe igyekeznek, amelyik a pusztulás általam is látott sötét birodalmának a helyén épült fel. Lüktet a város szíve, zuhog az új, vidám élet. Az aszfalt csillog. Kigyúl a neonfény. Csillogása vakít, bántja sötét, bronz színekhez szokott szememet. Nem tudok megbarátkozni az erős fénnyel. A mellékutcák tompább színei hívogatnak. Oda megyek, ott talán megnyugvást lelek. Ősszel különben is mélyebb és szomorúbb a villanyfény: sápadtak és álomszerűek, sejtelmesen furcsák a gyengén megvilágított kirakatok és a nyakukat fázósan behúzó járókelők. Megnyúlnak megnőnek a testek, elveszítik határozott élüket, konkrét körvonalaikat, misztikusakká lesznek. 284