Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Elek László: Lengyelországban, Petőfi követeként

ták színhelyén a Balti-tengerrel való örök jegyesség megható szimbólumaként emeltek, még 1945 végén téve a tengerbe dobott jegygyűrűvel fogadalmat: „Esküszöm néked, Lengyel Tenger, hogy én. a haza katonája, népem hű fia, soha el nem hagylak"? Vagy az ősi kultikus hagyományok iránti kegyelet, amelyet a pogány hitvilág ma is meglevő emlékeinek, az ősi babonás szertartások védett helyeinek szemlélése során éreztem meg? A tűzimádók koszalini szentélye, amelynek helyén — elvesztve vallásos jellegét — még egy jó évezreden át mint fárosz lobogott a láng, hogy a praktikus gondolkodás parancsoló akaratának engedelmeskedve utat mutasson a tenger haiaszainak? Vagy az ősidők mitológiájának hangulatát és szellemét őrző és idéző, mindent látó négy arcú pogány isten: Szwiatowit bálványa a Poznanból az első főváros: Gniezno felé vezető út egyik kereszteződésében, amely konokul ellenállt mindmáig a pusztító viharoknak, a világháborúk kegyetlen vérzivatarainak, sőt az egyeduralomra törő katolicizmus pogány ereklyéket megsemmisítő könyörtelen dühének is? Vagy a világhírű poznani reneszánsz városháza tövében álló szent Kristóf, ez a barokk óváros hangulatába harmonikusan beilleszkedő szobrocska, ez a gyáva, megalkuvó vitéz, aki nem a tér végében levő, mérhetetlen pompájú székesegyházba igyekvő gazdagokat figyelmeztette kivont kardjával: félre farizeusok, ne zavarjatok meg az igaz hivők, a lelki szegények ájtatosságát, hanem mint a gyűlölködés szomorú jelképe, a feudális hatalmasságok akaratának szánalmas szimbóluma érzéketlen hideg arccal évszázadokon át tűrte, hogy hozzákötve szégyenítsék meg a nemesi családok szemrevaló szolgálóit (mindenki gúnyolhatta, sértő, trágár jelzőkkel illethette, verhette és leköphette őket), ha az irigy, féltékeny úrnők vad indulatai így követelték? Vagy a slupski magas várostorony, ahonnan nyilvánosan a Slupia folyóba vetették az állítólagos boszorkányokat a kemény szívű bírák, kiknek törvénye szerint ha örökre alámerültek a vízbe a szerencsétlen gyanúsítottak, úgy — sajnos — nem voltak boszorkányok, de ha felvetette őket a folyó, akkor könyörtelenül végezni kellett velük és ördöggel cimboráló rontó szellemeikkel, nehogy háborgatni merjék a környék lakóinak lelki nyugalmát? Ma már mosolyogva mutogatják őket az idegeneknek. Nem félnek tőlük. Tudják, elvesztették varázsukat. Különleges kuriózumok, idegenforgalmi érdekességek csupán. A távoli múlt erejét vesztett kísértetei, ártatlan emlékei lettek. Nem veszélyeztetik a nagy erőfeszítéseket tevő, a szép holnapot építő ma tevékeny emberének kiegyensúlyozott érzésvilágát. Vagy talán a nemzeti szellem legyőzhetetlenségének az a nagyszerű szimfóniája igézett meg a legjobban, amely a kórniki vármúzeum roppant fejlett művészi ízléssel berendezett termeiből csapott felém? Az a pompás architektúrájú zenemű, amelynek változatos tételeiben végletes érzések kavarognak és ellentétes szenvedélyek izzanak? Egyikben eb ura fakós harci toborzó riadója serkent és lázít, másikban levert nemzeti felkelések komor gyászdala sír és zokog panaszosan, egy újabban merész, konspirációs tárgyalások törhetetlen szabadságvágya biztat és lobbant szikrát, hogy előkészítse az utolsó tétel: a mindent elsöprő, sok véren szerzett győzelem harsány himnuszának diadalmas szárnyalását. Csoda-e, ha lengyelek és külföldiek, a közeli és távoli vidékek tízezrei keresik fel évente a nemes patriotizmusnak ezt a hitet adó, lelkesítő templomát? Ügy zarándokolnak hozzá, mint a mohamedánok a mekkai szent kábakőhöz, 231