Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Krupa András: Negyedi káposztásételek Nagybánhegyesen és Csanádalbertin

Az adatközlők kora alapján a század elejétől lényegében követhetjük a káposztásételek alakulását. A káposzta a negyedieknél ünnepi és köznapi eledelnek egyformán számított. A nagy ünnepek, jeles családi összejövetelek, a kalákaszerű közös munkák részvevőinek kiadós és nagyon népszerű eledele volt, amely a népi tradíció törvényszerűsége miatt nem hiányozhatott egyetlen ilyen jellegű alkalomkor sem. Ugyanakkor a leghétköznapibb étel is, gyorsan készíthető és bőséges. „Káposztát főztem" — közölte a háziasszony leggyakrabban. Természetesen a legtöbb káposztásételnek megvolt a maga A pár soros káposztásba köztesként répát és házitököt is ültetnek (Nagybánhegyes, 1971.) meghatározott időszaka. Ezt leginkább a káposzta befolyásolta: frissen, fejeskáposztának eltéve vagy savanyítva volt-e a háznál. Az egyes ételek főzését nyilvánvalóan ez döntően meghatározta. Ugyanennyire fontos tényező volt a hús minősége (füstölt, frissen vágott) és mennyisége (disznóvágás után vagy amikor már fogytán volt). A toroskáposzta eredetileg csak a disznóölés ünnepi étke, a takart vasárnapi, lakodalmi, disznótoros, kalákás főétel. Az egyházi rituális rendszer nyomán a népi hagyomány bizonyos káposztásételeket böjti napokhoz (olajos káposzta) kötött, míg másokat a húsos napokhoz. Szerepet játszott a káposzta fogyasztásában az étkezés módja is, azaz miként, mivel és mihez ették (savanyított káposzta, salátakáposzta). Nemcsak a közvetlen táplálkozást szolgálta, hanem az ételek egy részét gyógyításra is használták. Többek között a savanyított káposztát lázas betegnek adták; jónak tartották a lépbetegség, a giliszták ellen, minden megfőtt káposztásétel alkalmas volt a székrekedés elmulasztására, levelével keléseket fakasztottak. 62