Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Lakatos Pál: Adatok Békés megye délkeleti részének településtörténetéhez a honfoglalás koráig, különös tekintettel Nagykamarás és Medgyesegyháza községekre

viselő nép élt. A sírok feltételezhető nagy száma, valamint a feltárt 26 sir anyagának különbözősége arra mutat, hogy községünk helyén az avarkorban hosszú ideig virágzó település létezett. De nemcsak a nagykamarási temető bizonyítja vidékünknek az avar uralom alatti sűrű lakottságát, hanem a környék hasonlókorú leletei is: Kétegyháza, Elek, Nagybánhegyes, Kunágota. Különösen ez utóbbi vált híressé aranyból készült, préselt lemezes ővvereteket tartalmazó kora-avarkori fejedelmi sírja révén. A Keletrómai Birodalom és Avarország harcai a VI—VII. sz. fordulóján kedvezőtlenül folytak az avarokra nézve. Méginkább megrendült országuk tekintélye Konstantinápolynak 626. évi sikertelen ostroma következtében. Ráadásul belháborúk és egyes népek elszakadása is gyengítette az avaroknak korábban Európa népei számára félelmes hatalmát. A döntő csapást a VIII. sz. végén a frankok mérték a hanyatló avar uralomra. A fejedelmek harcaitól is gyengített nép nem tudta elhárítani a frank támadást. Pipin hadvezér egészen a Tiszáig nyomult előre, de a folyón már nem kelt át, vidékünk tehát nem volt ezeknek a harcoknak színtere. A frankok csak a Dunántúlt vették birtokukba, KeletAvarország még néhány évig fennállott, mígnem Krum bolgár nagykán 804-ben szláv segítséggel véget nem vetett Kelet-Avarország függetlenségének. Környékünk ezáltal bolgár fennhatóság alá került. A Tiszántúlon azonban az avar birodalom bukása után még évtizedekkel később is számolhatunk avar lakossággal, sőt nem lehetetlen az sem, hogy egyes avar csoportok a magyar honfoglalásig megmaradtak. Ezeken az avarokon kívül, bolgárok és szlávok éltek a Kárpát-medencében. A szlávok feltehetően délről és délnyugatról vándoroltak be. A nyelvészeti és régészeti kutatások amellett tesznek tanúságot, hogy a honfoglaló magyarság nagy számban talált szlávokat az ország területén. A szlávok kerámiájára jellemző az edény oldalán körbefutó, fésűszerű eszközzel történt bemélyített hullámvonal-köteg díszítés. Ilyen edénytöredékek Nagykamarás határában is kerültek elő 1969-ben. A leletelőfordulás a Nagykamarásról Kevermesre vezető országút északi oldalán történt (a 3 jelzésű km-kő után 215 m távolságra), ahol egy ártézi kút létesítésekor árkot ástak vízvezetékcső elhelyezése céljából. A nagykamarási iskola akkori tanára, Csipes Antal, volt tanítványom értesített arról, hogy itt egy tűzhelyet találtak cserepekkel. A helyszínen megállapítható volt, hogy a földmunka következtében az érdekes lelet nagyrésze már elpusztult, és csak egy kis darabját lehetett megmenteni a megsemmisüléstől. A tűzhely a felszín alatt 1,20 m mélységben kettős tapasztású volt (2. sz. ábra). Mint a mellékelt rajzon (3. sz. ábra) látható, a kettős sározás közti földben sok, égésnyomokat viselő, de nem kalcinálódott állatcsont fordult elő, különösen a középső részen. Előkerült néhány durva, korongolatlan edénytöredék is, szintén égésnyomokkal. Némelyik töredéken a szláv kerámiára jellemző fésűs hullámvonaldíszítés figyelhető meg. Az alsó sározás alatt hasonló edénytöredékek és paticsdarabok voltak. Érdekes a meglehetősen nagy számban előkerült, részben fémfényű, részben salétromszerű összeolvadt rög, valamint az a körülmény, hogy a tapasztásban megszenesedett gabonaszemek voltak találhatók. A tűzhely pereme néhol 20 cm magasságig maradt meg. Megjegyzendő, hogy ez a lelőhely alig 1 km távolságban van attól, ahol 1925-ben a kelta jellegű leleteket találták. Ott is előkerült, mint már emlí42