Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Lakatos Pál: Adatok Békés megye délkeleti részének településtörténetéhez a honfoglalás koráig, különös tekintettel Nagykamarás és Medgyesegyháza községekre

Közelünkben vandál emlékanyag, amire égetéses temetkezés, sarkantyú, olló és pajzsdudor jellemző, még nem került elő, jóllehet e korbeli lakóhelyüknek Iordanes által való körülhatárolásába területünk is beleesik. Lehetséges, hogy a tájunkon lezajlott eme véres harcok eredményeképpen községeink területe a IV. sz. közepén gót uralom alá került, de ez nem tarthatott sokáig, mert hamarosan maguknak a gótoknak is egy új, minden eddiginél félelmetesebb ellenség elől kellett menekülniük. Ezek a hunok voltak. Származásuk körül a tudományos irodalomban rengeteg vita folyt a XVIII. századtól kezdve, amikor a francia Deguignes először vetette fel a kínai évkönyvben említett, Mongóliában és környékén élt hiung-nu néppel való azonosságuk, illetőleg a tőlük történt származásuk gondolatát. — Érdekessége miatt hallgassuk meg a már ismert Iordanes leírását: „Vad nemzetük... a Maiotis (= Azóvi tenger) mocsarának túlsó partján lakott... Midőn egyszer ennek a népnek a vadászai... a Maiotis innenső partján vadászni mentek, észrevették, hogy váratlanul egy nőstényszarvas bukkan fel előttük, amely a mocsárba ment, s hol haladva, hol megállva útmutatóul szolgált nekik. A vadászok követve a szarvast, átmentek a Maiotis mocsáron, amelyet azelőtt, mint tengert, járhatatlannak tartottak. Nemsokára feltűnt előttük a szkíta föld is, a szarvas pedig eltűnt... Miután népüket rábeszélték, azon az úton, amelyet a szarvas mutatott nekik, Szkítiába sietnek és a szkíták közül azokat, akikkel találkoztak, győzelmi áldozatul megölték, a többieket pedig alattvalóikká tették... Akiket pedig nem tudtak a harcban legyőzni, azokat külsejük rettenetességével megfélemlítve, ijesztő voltukkal futamították meg... Bár termetre kicsinyek, de ügyes mozdulatokban gyakorlottak és gyors lovasok. Széles vállúak, értenek az íj és a nyíl kezeléséhez, nyakuk izmos, büszkeségtől feszülő." (Getica 123—28) A szövegben szereplő Szkítián a mai Ukrajnát kell érteni, a szkítákon pedig az alánokat és a keleti gótokat, akik abban az időben a Fekete-tengertől északra laktak. Hasonlóan jellemzi a hunokat a IV. sz. végén író Ammianus Marcellinus is. A hunok az alánok és a keleti gótok legyőzése után nyugatabbra hatoltak; az Erdélyben és a tőle keletre lakó nyugati gótok a Római Birodalom területére menekültek előlük, ők pedig az V. sz. elején Uldin nevű fejedelmük vezetésével már a magyar Alföldet is birtokukba vették. A szarmaták részben meghódoltak, részben a Nyugatrómai Birodalomban kerestek új hazát, ahol hamarosan besorozták férfiaikat az akkoriban már jórészt barbárokból álló római hadseregbe. A Tiszántúl északi részén lakó gepidák megtarthatták szállásterületüket, persze a hunoktól függő viszonyban. Valószínűleg már ekkor valamivel délebbre költöztek. Ebben az új helyzetben Nagykamarás és Medgyesegyháza környéke a hunok birodalmának központi részéhez tartozott. A hunok a 400-as évek elejétől 454-ig tartották birtokukban az Alföldet, uralmuk központjává valószínűleg a 20-as évek végefelé lett. Korábban a Kaspi-tótól északra volt a hun nagyfejedelem székhelye, mint ez bizánci követ járásokból ismeretes. A magyar Alföldön volt híres királyuknak, Attilának főhadiszállása. Priskos Rhétór, aki II. Theodosius keletrómai császártól indított követség tagjaként jött a hun királyhoz 448-ban, így emlékezik meg útjáról: „Rónaságon húzódó 39