Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - Lakatos Pál: Adatok Békés megye délkeleti részének településtörténetéhez a honfoglalás koráig, különös tekintettel Nagykamarás és Medgyesegyháza községekre

Időszámításunk III. századában a különböző irányból közeledő néptömegek nyomásának hatására Kelet-Magyarország népességi viszonyai szinte a felbolygatott méhkashoz lettek hasonlóvá. Először a germán eredetű gótok támadták meg Daciát és a balkáni római tartományokat. Ugyanekkor észak felől a gótokkal rokon gepidák nyomultak előre, maguk előtt hajtva az addig a Felső-Tisza—Szamos vidékén lakó, szintén germán eredetű hasding vandálokat. Ezeknek a mozgalmaknak súlyos következményei lettek. Először is a rómaiak nem képesek nagy áldozatok árán sem megvédeni Daciát a több oldalú támadással szemben és 271-ben kénytelenek végleg feladni a már előbb fokozatosan kiürített tartományt. Továbbá a germán népek dél felé tódulása következtében csak úgy tudott az Alföldön helyreállni az egyensúly, hogy a szarmaták a Tiszántúl egy részét átengedték az új jövevényeknek. Végül Dacia provincia megszüntetésének következtében az addig a román síkságon lakó, szintén szarmata eredetű, tehát a jazigokkal rokon roxolánok délkelet felől az Alföldre költözködtek, ahol ezáltal a népesség jelentékeny mértékben megszaporodott. Nem tudjuk, hogy a rómaiak után Erdélyt birtokba vevő nyugati gótok hatalma elért-e vidékünkig, bár kétségtelen, hogy miként a hajdani Daciának, az új gót királyságnak a határa sem eshetett messze. Ez a körülmény magában véve is amellett szól, hogy ebben a harcokkal teli időben (III. sz. vége — IV. sz.) területünk sok összecsapásnak színhelye volt, mert a történeti forrásokból arról értesülünk, hogy a gótok a Maros vidékén sok harcot vívtak a szomszédos népekkel, a szarmatákkal és a vandálokkal. Ezek a nyugati gotok 332-ben a Maros mentén erős hadsereggel támadták meg az alföldi szarmatákat, akik római segítséggel és rabszolgáik (értsd: az általuk korábban leigázott rokon törzsek) felfegyverzésével nagy nehezen elhárították a gót inváziót, de igen súlyos áron. A felfegyverzett rabszolgák ugyanis a harc befejeztével vonakodtak letenni a fegyvert, uraik ellen támadtak, legyőzték őket és menekülésre kényszerítették. Tehát a gót támadás és az ezt követő szarmata belháború jóvátehetetlen csapást mért a tiszántúli szarmata hatalomra. A nyugati gótok azonban nem elégedtek meg az elért eredménnyel, hanem alig néhány év múlva, 335 körül a nemrégiben vidékünkre költözött vandálokat támadták meg, akiknek itt tartózkodásáról és szerencsétlen harcairól a gót származású Iordanes történetíró a következőképpen emlékezik meg 550 körül írt munkájában: „Ebben az időben azon a helyen laktak, ahol most (ti. 550 körül) a gepidák, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók mellett. Ez utóbbi a többieket felülmúlja ... Mikor tehát a vandálok itt tartózkodtak, Geberich, a gótok királya hadat indított ellenük a fentemlített Marisia folyó partjánál, ahol nemsokáig harcoltak egyenletesen, mert hamarosan maga Visumar, a vandálok királya, népének nagy részével együtt elesett... Ekkor tehát az a kevés vandál, aki megmenekült, miután összegyűjtötte övéinek harcra alkalmatlan csapatát, elhagyva szerencsétlen hazáját, Pannóniát kérte lakóhelyül Constantinus császártól..." (Iordanes, Getica 113—15) Az itt szereplő folyók közül a Marisia a Maros, a Grisia a Körös, a Miliare és a Gilpil valószínűleg a Körösnek két ága. 38