Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 2. szám - Sáfrán Györgyi: Arany János Geszten

Én majd a reggelnek bizony Csak már a tallóját szedem: Nyűgözve tart egy bal szokás: Vagy álnévvel természetem. Jó szándokom nem múlna, de ... De mikor az ágy nem bocsát! — Vidám vadászok menjetek: Jó mulatást... jó éjszakát. Amíg nevelőtársa Kovács János szenvedélyes vadász volt, Arany sohasem lett az. Egyszer — a máig érő geszti hagyomány szerint — kicsalták őt ugyan vadászni, kétszer rá is lőtt egy nyúlra — sikertelenül. 1851 júniusában Geszt Aranynak új ihlető témát adott. Ekkor született A dajka sírja című verse. Bár csak az évszámot jegyezte verse alá, júniusban írhatta, mivel júniusban a Remény című folyóiratban már meg is jelent. A geszti temetőben a falu apró sírdombjai között Arany János ott látta a földesúrék hatalmas családi sírboltját. — Mégsem ez, hanem A dajka sírja ihlette meg: A dajka sírján egyszerű halom, Csekély fatörzsök áll emlékjelül; Fekszik külön, temető-oldalon, Virágzó tüske, zöld pázsit körül. Felette a lágy szél suhogva jár, Színes pillangó, beszédes madár. A sírhalmot két úri hölgy kereste fel. . Mijök volt nékiek az agg cseléd? Miért emelnek ily élő emléket? Adott-e az mást, mint béres tejét? Talán még azt se, csak hitvány meséket. Felejtve régen játék, dal, mese: Hű szíve az, mi nem lesz sohase. Az irodalomtörténet szerint: „valóban van ott a református temetőben, a Tisza-család kriptájának dombja alatt, egy ilyen sír, melyben a család egy régi alkalmazottja pihen."

1

5 Ha még megvan a sír, ki alatta alszik megérdemelné, hogy az életével ihletett verssorok őrizzék emlékét. De ha sírját már nem lelik, akkor sem lesz soha feledve, mert áldott szívét, édes „béres-tejét", dalait és meséit a nép költő-fia: Arany János énekelte meg. Arany következő geszti verse: A gyermek és szivárvány után odaírta keletkezése idejét: 1851. július. A vers címe után jelezte a költemény műfaját is: allegória. Évek múlva e verséről bővebben is írt Erdélyi Jánosnak: „azon eszmét akarná kifejezni, hogy vannak az ifjúi kebelnek vágyai — fellegvárak — csalképek, melyektől később oly nehezen válik meg, miután a való kiábrándítja." (1856. szept. 4.) 254