Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István: A földmunkásmozgalom ateista nevelő szerepéről

HU NY A ISTVÁN: A FÖLDMUNKÁSMOZGALOM ATEISTA NEVELŐ SZEREPÉRŐL A béreket, ha nem is tudtuk a kormány által a megyéknek leadott úgynevezett „többet nem adhat — többet nem kérhet" elvvel szemben a szükség szerinti szintre megváltoztatni, ahhoz már volt erőnk, hogy az önkéntes helyi munkavállalókat lefékezzük. Mi tárgyaltunk az uradalmak megbízottaival és egyéb munkaadókkal. Mi jelöltük ki a csoportok vezetőit és így nem engedtünk lehetőséget az előbbi két évben még gyakori olyan egyéni vállalkozóknak, akik a tömegek kárára, a maguk hasznára kevesebb bérért is vállalták volna munkások biztosítását. Így még azok jórésze is, akiket a papok a „római akolba" csalogattak, munkához jutás reményében eljöttek hozzánk. Olyanok, akik pár hónap alatt meggyőződtek arról, hogy a „szentmalaszt" és az ostya, amivel ugyan bőségesen tápláltak a papok, nem elég a létfenntartáshoz, még a hetenként egyszer adományozott „szentantalcipóval" sem. — (Endrődön, mint a megye legnagyobb tiszta katolikus községében, emlékezésem óta létezett az említett szentantalcipó.) Az egyház a „könyörület" adományokból, a hithű, mindenki által elhagyott szegény öregek részére hetenként süttetett egy-egy cipót. Ezt tartotta fenn a papság a háború után is. Ebből kaptak 1922 telén hetenként egy-egy cipót olyan erőteljes, munkabíró, szegénvségben vergődő családapák is, akiket elkábított a papok ígérgetése. Ezért szentantalcipósoknak tiszteltük őket. E „megtiszteléssel", mely hamar ismertté lett a községben, nemcsak a papok ellenünk való gyalázkodását sértettük, hanem néhány hívükben felébresztettük a fanatizmusban még teljesen el nem kábult emberibb érzést... Sokan lemondtak szégyenükben az aggok cipójáról és hozzánk jöttek, aláírni az általam javasolt kérvényt. Nem utasítottuk el őket. Néhánnyal, bár nálam idősebbek voltak megérttettem: ne hagyja ott a készülő szervezetet. Hiszen ha hivatalosan megalakul is, mint keresztényszocialista szervezet, nyilván — mivel a papok sem tudnak jobb munkaalkalmat biztosítani, mint amilyen általában van — együtt kell dolgoznunk. És jobb az, ha nem marjuk, hanem segítjük egymást. No és az is jó, ha tudják ők is, mit akarunk a mi szervezetünkkel elérni, és mi is tudjuk, mit akarnak szervezetbe tömörítésünkkel a papok. És így lett nagyon is jó, bizalmas barátom az ellenséges táborból Farkasinszki kosárfonó és még néhány értelmes kubikos... Az említett kérvénynek már négvszáz családfő írt alá. Ezt elégnek éreztem. A névsort azonban társaim írták tovább . . . A közélelmezési minisztériumban a miniszterhez akartam menni. Az előszobában a titkár átnézte a kérvényt és arra hivatkozva, hogy a kegyelmes úr ma nem fogadhat, továbbküldött: menjek a méltóságos tanácsos úrhoz, aki az ilyen ügyekkel foglalkozik. Középkorú, elegáns a méltóságos úr, de mindjárt nagyon szigorú is. Még át sem adhattam a kérvényt, rámförmedt: — Mit gondol? Az állam tartja el magukat? Nincs liszt. Nincs tárgyalni valónk! ... Felgerjedt dühében az ajtóra mutatott. 144