Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Dömötör János: Huszonöt esztendő. (Emlékezés Kohán Györgyre halála ötödik évfordulóján)

azt mondtam el, hogy művészete annyira része a vásárhelyi művészetnek, olyan mértékben kötődik a vásárhelyi műhelyhez, hogy szervezetileg ugyan kiléphet mint tag a csoportból, de mint művész úgy is közöttünk marad, a művészettörténet úgy is a vásárhelyi iskola tagjaként, erősségeként fogja számontartani. Emlékeztettem arra, amit Vásárhely nyújtott neki és kifejtettem, hogy egyesekkel nem lehet azonosítania Vásárhelyt és bizonyos megnyilatkozások miatt nem szabad megbántania azokat, akik mindig jót akartak neki. Levélváltásunkról sem legközelebbi találkozásunkkor, sem azt követőleg többé szó nem esett, az ügyet mindketten eltemettük. Ma is nehezen érthető, hogy a Képzőművészek Szövetségéből kizártán és minden hivatalos vásárlási lehetőségből is kirekesztve, hogyan tudott létezni ebben az időben. Baráti kezek részletfizetéses képvásárlásai, ebéd- és vacsorameghívásai mégis hozzájuttatták a mindennapi kenyérhez. A mindennapi kenyeret itt nem szimbolikusan, hanem a maga szószerinti rideg valóságában kell érteni. Én nemcsak, hogy élt ezekben az években, hanem alkotott is. Milyen erő és energia kellett mindehhez. Munkahely és család bizony nem mindig tették lehetővé gyakori látogatásomat. Ilyenkor túlérzékenyen gyakran vádolt „hűtlenséggel". Sűrűn kopogtatott be akkori munkahelyemre, és én ha lehetett, bocsássa meg a munkafegyelem — akkori főnököm megbocsátotta — szakítottam fél vagy háromnegyed órát, hogy a Szántó Kovács utcán tett sétánkon elbeszélgessünk. Azidőben is a Hódmezővásárhely, Budapest, Gyula háromszögben élt. Ennek általa sem tagadottan a leggyakrabban és leghosszabban látogatott pontja Hódmezővásárhely volt. Hs kérdeztem: „mennyi időre jöttél?" széttárta karját: „Három nap, három hónap, három év? Nem tudom." Nehéz idő volt ez és ő is úgy érezte, mint Ady a Fekete zongorában, menekülni kell a szorongató, rideg valóságtól: .,Fusson akinek nincs bora". Nemegyszer keresett ő is menedéket a borban. Későbbi lakásához, a Szántó Kovács János utca 45-höz közel eső „Bandula-kocsmába" azonban nemcsak a bor vitte be, hanem a kisvendéglő különös, furcsa, érdekes társasága. Szerette ezeket az egyszerű embereket. figyelte őket. és beszélgetett is velük. Szénszállító munkások, fuvarosok, hordárok, iparosok és parasztemberek számos emberi élményének voltak forrásai. Később, mikor hallatlan önfegyelemmel teljesen lemondott az alkoholról, enyhe iróniával jegyezte meg: „Én alkoholista vagyok, de sajnos, nem iszom. És különben is: nincsenek jó borok". Aztán lassan mégis levegőhöz jutott. Milyen nagy szó volt, hogy féllegálisan 1956-ban kiállítást rendezhetett a Petőfi Művelődési Házban. Nehezen érthető, de még afölött is viták voltak, hogy a Vásárhelyi öszi Tárlatra meghívható-e, vagy sem? Az itt töltött kétévtizedes idő és művészetének ereje végül is a Tornyai János Múzeum falaira segítette műveit. És azután az ötvenes évek végén megtört a jég, lebomlott művészetéről a szorító kötelek gúzsa, és az 59-es budapesti kiállítás után az orszáe művészeti közvéleménye előtt sem volt vitás alkotó erejének rendkívülisége, ötvenévesen eljutott ahhoz, hogy néhány jó ruhája legyen, és hogy ne félkiló kenyérrel és 10 deka parizerrel kelljen hazaballagnia ebédre. Vette a vásznat, a papírt, farostlemezt, és dolgozott olyan mértékben, ami tulajdonképpen előttünk sem volt ismert. Munkában levő műveit nem szívesen mutogatta. Kész alkotásainak is csak egy kis hányadát láthatták barátai „műtermében". Ma is csak bámulattal lehet szólni arról a céltudatos önfegyelemről, amellyel festményeit, grafikáit a Szántó Kovács 45-ben szőnyeg alá, és Gyulán a Kerecsényi u. 17-beli kis kamrában egymásra, egymásmellé rakosgatta évtizeden át Kiállításokra ezeknek csak töredékét küldte és nem is mindig a legkvalitásosabbakat. Pontosabban egv-egy kiemelkedő mellé néhány általában megszokott Kohán-művet küldött be. Ezért döbbentek meg először 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában a több mint 200 ismeretlen Kohánmű láttán. Másodszor azután a művészi hagyaték gazdagsága ejtette bámulatba a vele foglalkozókat. Nyugodt önbizalommal tette félre a jelen helyett a jövőnek remekműveinek sorát. Koránkelő volt. Reggel hat óra körül már a kávéfőzés szertartásával foglalkozott. Nem a Thomas Mann-i pontos óra menetrendszerinti beosztással alakultak ugyan napjai, de sokat és rendkívül intenzíven dolgozott. Nem szerette, ha munkájában zavarták. Amikor első műtermes lakásába Vásárhelyen beköltözött egyik .531