Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Tábori György: Tótkomlós állattartása

lyoggyökeret (tálok) használtak, amit a jószág szutyakjába fűztek, és ott szivárgott ki a gennyes váladék. A szemfájós szarvasmarhának és lónak nádszálon keresztül porcukrot szórtak a szemébe. A bikákat és a csődöröket másfél éves korukban herélték, mindig nagypénteken. Több gazda együtt végezte jószágai herélését, valamelyik tanyán összegyűlve, szalmakazlak tövében. Az adatokból kitűnik, hogy a tótkomlósiaknál megtelepülésük első száz évében az extenzív állattenyésztés volt túlsúlyban a földműveléssel szemben. A szlovák parasztság korábbi hazájából nem hozott magával fejlett agrotechnikát,

1

4 az állattenyésztéssel kapcsolatos szókincsük többségét az alföldi magyarságtól vették át, mert egyrészük elsődleges megtelepedése valószínűleg Pest megye északi része volt, akárcsak a Békéscsabát megülő szlovákoknak,

1

5 másodlagos megtelepedésük 1740—1"46 között pedig Békésszentandrás volt.

1

0 Feltevésünket a szókincs átvételéről az is alátámasztja, hogy amint a békéscsabai szlovák megtelepülök fiaikat — a 18. században — a magyar nyelv elsajátítására a magyar lakosú Orosházára, Békésre és Dobozra küldték,

1

7 ugyanazon céllal a tótkomlósi fiatalokat hódmezővásárhelyi gazdákhoz adták szolgálatba, ahol a rájuk ragadt magyar nyelven belül az állattartás szókincsét is elsajátították. Meglevő forrásaink nem szólnak arról, hogy a megtelepülő szlovákok állatokat hoztak magukkal. Bizonyára nem hoztak, mert legnagyobb részük szökött jobbágy volt.

1

8 Itt Békés megyében, illetve Tótkomlóson jutottak földhöz és állatokhoz és a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, a szomszédos magyarságtól sajátították el nagyrészben az állattartás és nevelés tudományát. Erre enged következtetni a tótkomlósiaknál használt, az állattartásra vonatkozó több magyar fogalom és kifejezés, ami a közeli vásárhelyi-pusztán is honos.

1

9 A gazdagságot, a vagvont mindig a számosjószág — a ló és a szarvasmarha — jelentette a tótkomlósiak számára is. de nem szabad megfeledkezni sertéstartásukról és különösen nem a 18—19. század folvamán még meglevő iuhtenvésztésükről sem, mely utóbbi gazdasági ág. annak ideién, egyik fő jövedelmi és megélhetési forrásukat kéoezte — és megalanozója lett a máig ismert népművészetüknek — amelyekről legközelebb szólunk. JEGYZETEK 1. Gajdács Pál: Tót-Komlós története. Gyoma. 1896. 235. 2. Békés megyei levéltár: IV. 6. Dicalis Conscriptiók: 1120, 1127, 1137, 1146, 1154, 1162. sz. 3. Gajdács: i. m. 91. 4. Uo. 105—116. 5. Tábori György: Tótkomlós földrajzi nevei. Körös Népe II. Békéscsaba, 1957. 74—83. 6. Tótkomlós községi eseménynapló. Kézirat, 21—80. 1853-ban Gyurkovics György felvégi, Somogyi Pál alvégi csordások fizetése: 6 tehén után 1 véka búza és 6 kenyér egy hétre. Az őrzésen kívül kötelesek voltak felváltva a községi bikák mellett éjszakázni. — 1855-ben Tóth István és Rimóvszki Mihály fizetése ugyanaz, de a bikák melletti éjjelezésért tehenenként 1 garast és két tehén után 1 kenyeret kaptak. — 1895-ben Povázsai János gulyásgazda fizetése: fél lánc kukoricaföld és 1 öreg jószág ingyenes legeltetése. — 1901-ben Krsjak György és fia volt a csordás, fizetésük egy évre: egy darab után 50 fillér, 7 liter búza, egy hétre fél kenyér és egy-egy tehén ingyenes legeltetése. — Lóvczi Pál községi ökörcsordás bére 1852-ben: 3 darab 6 473