Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Elek László: Vajda Péter emlékezete

lata letételét, hogy Stáhly profeszor ellene emelt vádjai alól tisztázza magát. Ezt — nem akarva másokat is berántani — nem tette meg. Akkor sem, amikor az Akadémia tagjai sorába jelölték, és sokak állítása szerint már az egyetem urai is meg akartak bocsátani neki. Büszkesége, magasfokú önérzete visszatartotta azonban a formálisnak Ígérkező vizsgától, és azt jelentette ki: „Ha soha akadémiai tag nem lesz is, mégsem vesződik amaz önkényeskedőkkel". Nem is lett soha az Akadémia fizetéses, rendes tagja. 1837-ben csak levelező taggá választották. Elete végéig hurcolt fájdalmas sebet kapott ekkor, 1831-ben, szabad emberi jogok után sóvárgó lelke. „Természethezi vonzódásom hozott az orvosi pályára — mondta később Cuvier Állatországának bevezetőjében —, mely közben igaztalanság történt velem, nagy és felkiáltó a jog istenéhez. De erről ne többet" — csillapította még a visszaemlékezés tüzét is magában, hiszen gondolni sem szeretett reá. Még ahhoz sem járult hozzá a hatóság, hogy természettudományi tanulmányainak folytatása céljából külföldre menjen. Félt attól, hogy a piros nyakkendő viselését a pesti ifjúság körében divatba hozó ifjú, aki azt zöld kabátjával és fehér ingével viselte, és ezáltal mintegy a magyar nemzeti lobogó színeit propagálta a Habsburgok fekete-sárga, schwarcz-gelb színeivel szemben, odakinn forradalmi eszmékkel telítődik meg, s nehezen kezelhető rebellissé válik az önálló nemzetté lenni akaró elnyomott házában. Az 1830-as párizsi forradalom árnyékában mindenre vigyázni kellett. Saját nevére — tudta — nem kaphat kiutazási engedélyt, nem is próbálkozott vele, amikor pedig a társai javaslatára idegen névre kért útlevele átvételére ment, a hivatalnok véletlenül megtudva kilétét, e rideg szavakkal tartotta vissza azt: „ön Vajda Péter? Az útlevéllel nem utazhatik." A Ne tovább! ismét elhangzott. Becsapódott és bezárult előtte egy, a szó legnemesebb értelmében hivatásának hitt életoálya kapuja. Nem maradt előtte más lehetőség: a szabadúszók sok buktatója, kevés bizonyosságot nyújtó, küzdelmes életének nehéz útját kellett vállalnia. Érthetően számos kisebb-nagyobb csalódás, érzékeny kudarc, keserű tapasztalat volt kísérő társa ezen az úton; sokféle munkát kellett elvállalnia és végeznie, csakhogy megélhessen feleségével, a hőn szeretett Paop Katival, de bármily lehangolóak, bármily kellemetlenek voltak is csalódásai, annak az igazságnak a követésétől, amelyet még Sopronban felismert, nem tudta eltéríteni semmi. Inkább törni, mint hajolni — volt az ő életelve is, akár a későbbiek közt Mikszáthé. Nem ismerte a reformeszmékkel szembeni megalkuvást, az eskü megszegését, bármennyire kívánta is a természetjog alapjaira helyezett társadalmi harmóniát, az erők egy célra irányuló egységesítését, az ellentétes szemléletű csoportok összebékítését, a szép szavak eluralkodását a durva erőszakkal szemben. Bízva bízott a polgári eszmények nagyszerűségében és csodálatos hódító erejében, abban, hogy mind több és több lelkes hívet toborozva magának, testvérekké forrasztja össze az embereket. Magas humanizmusával emberiségre javítja a „néozsaroló dúst", és az ember névre méltóvá teszi a megalázott, állati sorba taszított jog nélküli jobbágyot. Nem tudott és nem akart lemondani erről a hitről, nem hitte, hogy úiabb elnvomás következhet, öt iránytűié csalhatatlanul vezette a liberális eszmék legradikálisabb képviselőinek a táborába, Széchenyi oldaláról a kiszabadult Kossuth <450