Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Végh János: Dürer, a fametsző

nyugvást hirdető momentumra lehetett egymás után rámutatni. Nos, éppen az, hogy a mester ekkorra már megtanulta (ez a lap az 1500 körüli években keletkezett), hogyan kell a gyászt és fájdalmat heves mozdulatok, patetikus gesztusok nélkül kifejezésre juttatni. Idősebb, érettebb lett, egyre jobban előrehatolt a kevéssel sokat mondás művészetében. Sokkal finomabb, kecsesebb a Mária életének szentelt fametszet-sorozat, az 1500-at követő évekből. A fekete-fehérek eloszlása az összképet határozottan festőibbé tette. A szereplők kisebb méretűek, ilymódon a dolgoknak — még az egyszerű élettelen tárgyaknak is — megnő a jelentőségük. Az erőteljességből szeretetteljes részletezés lett. A kor embere kedvvel jártathatta szemeit a számára annyira ismerős környezeten, új meg új örömmel fedezhettek fel újabb meg újabb apróságokat. A Szent Családot egyiptomi tartózkodása során hamisítatlan hazai épület mellé helyezte, a háttér meredek dombjára épült, világosan felismerhetően német városka szélére. Ha az angyalog nem állnának Mária, ill. a bölcső mellett, ha társaik nem szedegetnék a fahulladékot a szorgalmasan dolgozó Szent József körül, talán nem is jutna eszünkbe, hogy itt nem akármilyen családot láthatunk. Az ilyen anakronizmusokat az akkori nézők egyáltalán nem vették rossz néven, sőt a művészek félig-meddig tudatosan alkalmazták ezt a fogást, hogy a réges régen élt szereplőket a közönség magához közelállónak érezze, jobban szívébe zárja. Később, 1510 körül készített még néhány passio-fametszetet, feltehetően a „Nagy passió" kiegészítéseként. Ez az a korszak, amikor már jól érezhető második, ez alkalommal nem is csupán pár hónapos, hanem másfél éves velencei tartózkodásának hatása, és amikor nagy festményeinek egész sorát festi (a Rózsafüzér ünnepe, a Heller-oltár, Tízezer vértanú, a Szentháromság imádása). Mind a két tényt le is olvashatjuk ezekről a lapokról. Egyre nagyobb súlyt helyez az érthetőségre, az áttekinthetőségre. Kerüli az olyan részleteket, a formák olyan átmetszéseit, amelyek nem volnának jól felfoghatóak már az első ránézésre. Azelőtt fametszetein a fő hangsúlyt a vonalak kapták, most a sötét-világos tónusok. Ezekkel modellál, ezekkel választ el olyan fontos részek egymástól mint az asztal lapja és a róla lelógó terítő, vagy a terem boltozatának egyes mezői. Méginkább jellemző a dicsfény Krisztus feje körül — a papírt érintetlenül, nyomatlanul hagyja, és ettől ragyogó világosság jelenlétét érezzük. Határozottan megfigyelhetjük, hogy egységes teret igyekszik létrehozni; ennek méltóságát, jelentőségét fokozza a helyiség boltozatos felső lezárása. A hozzánk legközelebb eső figurák, az elkülönítve ülő Júdás és a kannából italt öntő házigazda feltűnően előrehajló alakja is a tér mélyítését szolgálják, alighanem olasz recept szerint. Az apostolok Krisztus körüli elrendezésében, csoportjuknak egymással való összefűzésében pedig Leonardo híres Utolsó Vacsorájának távoli, nagyon távoli hatását érezzük felcsillanni; Dürer nyilvánvalóan nem állott személyesen a nagy mű előtt, de elbeszélésekből, esetleg egyik-másik részéről készült rajzokból bizonyosan ismerhette. Élete vége felé, az 1520-as évek során is megörökítette ezt a témát, ez alkalommal egy fekvő formátumú fametszeten. Ezzel a művével még tovább ment az egyszerű kifejezés felé vezető úton, de itt már nem volt szüksége ehhez az olasz élmények segítségére. <426