Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Végh János: Dürer, a fametsző

Krisztns siratása A látomások egyik legborzasztóbbika a Négy lovas, akik a felettük lebegő angyal áldásától kísérve gyilkos vágtával száguldják körül a földet. Bár a szöveg szerint ez alkalommal még csupán az emberiség egynegyede esik áldozatul, Dürer lapján nincs kegyelem, nincs menekvés, a jobb alsó sarokban ügyetlenül ténfergő emberkét — biztosan látjuk — a következő pillanatban agyon fogják taposni a dühödten fújtató paripák. Ekkor még a művész korántsem tud lovat, főként nem heves mozgásban levő lovat úgy rajzolni, mint élete későbbi fázisában, de ahhoz kitűnően értett, hogy még a szükségből is erényt csináljon. A lovak hátsó részével nem nagyon tudott mit kezdeni, azt inkább elrejtette csapkodó leplek, lebegő drapériák mögött. Ezzel azonban csak fokozta a jelenség szellem-hatását, nem e világról való voltát, s ez által ellenállhatatlanságát, borzasztóságát. Ugyanezt figyelhetjük meg a megszokott kasza helyett ez alkalommal vasvillát suhogtató halál gebéjénél. Mérete is kisebb, járása is botladozóbb a többiek pompás állatainál, szinte a bordáit is meg lehet számolni. Az azonban napnál világosabb, hogy ugyanúgy elér mindenhová, mint a többiek, menekülni előle hiába próbálna bárki is. A lap legrettenetesebb pontjának bal alsó sarkát érezzük, ahol egy császárfigurát készül elnyelni egy pokolbeli szörny. A középkori Utolsó Itélet-ábrá<422