Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 2. szám - Krupa András: Fonó Tótkomlóson és környékén

A kenderáztatás tréfás hangulatát sugározza az alábbi: Ked son ja konope mocila, Na nozku mne zabka skocila, Nobola to zabka, ale bov to cík, Var ze si ty, moj mily, velky falosnik. (Amikor én kendert áztattam, A lábamra ugrott egy béka, Nem béka volt az, hanem csík, Bíz, kedvesem, nagyon csalfa vagy.) A fonó elhalásának alapját azok a hazai társadalmi, gazdasági változások képezték, amelyek előidézték a parasztság osztályon belüli rétegződését, életmódjának tartalmi, strukturális átalakulását, a termelés és feldolgozás megváltozását. így a kendernek általános házi feldolgozása, mely korábban egyetlen családnál sem maradhatott el, az első világháborúig fokozatosan, a felszabadulásig majdnem teljesen egyedivé válik. A megmaradt házi fonás és szövés már csak kiegészítő termékeket ad a családi öltözékhez, a gazdasági felszereléshez. Rendszeres fonás és szövés inkább az eladó lány kelengyéje egy részének előállítása céljából történik, ill. pokrócok, zsákok, ponyvák, istrángok pótlása, kiegészítése érdekében; a két világháború között ez is elsősorban a kisgazdák, a szegényparasztok körében. Az idősebb szegényasszonyoknak ebben az időben természetesen továbbra is téli kereseti forrása a fonás és a szövés. A fenti változások fellazították a zárt népi erkölcsi normákat is, melyek a fonón belül a fiatalok kapcsolatát irányították és szabályozták. A fonó mint népi szórakozóhely sem bírta a versenyt az újabb szórakozási lehetőségekkel: a zenekarokkal rendelkező kocsmákkal, vendéglőkkel, a nyilvános bálákkal és egyéb hivatalosan engedélyezett és sugallt szórakozási alkalmakkal. Szükségszerűség kívánta és hozta létre évszázadokkal korábban a kender közös, kalákaszerű feldolgozását: a fonót. A századunk elején bekövetkező elhalása is szükségszerű: eredeti funkciója, a házi fonás az olcsó gyári vásznak elterjedése következtében megszűnt, második szerepe, a szórakoztatás pedig már nem elégítette ki az igényeket. Készülődés a fonóba A lányok a fonás művészetét hazulról hozták. Alig eszméltek, játékból ők is fontak a felnőttek mellett. Egyik adatközlőnk ötéves lehetett, amikor az anyja guzsalya mellé ült, egyik oldalon édesanyja, a másikon ő sodorta a szöszt. Komolyan tizenkét éves korukra — az iskolás évek befejeztével — tanultak meg a lányok fonni, legtöbben guzsalyról orsóval, de ahol volt rokka, ott azon is, noha rokkán a finomabb szöszt fonták, s elsősorban tapasztalt, idős asszonyok. Tanítómesterük főként édesanyjuk, nagyanyjuk volt, de tanultak nénjeiktől, a családban élő nagynéniktől, más nőrokontól is. A serdülő tizenhárom-tizennégy éves lányok (diovcence) csak ezek után mehettek a kisfonóba (malié priadke). Századunkban elég ritka jelenség, alig emlékeznek rá néhányan. A lánykák ugyanazt tették, mint a nagylányok (diovke): fontak keveset, utána táncoltak. A legények (ceTaníci), köztük házasuló korban levők is, meglátogatták őket, számbavették a rövidesen eladó sorba lépő kislányokat, a jövő menyecskéit, hátha akad nekik való. 6* 235