Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Dr. Krupa András: Adalékok három nemzedék női népviseletének változásairól a XX. században Tótkomlós környékén

rovy) vagy tarkakockás posztó (vaíkany, súkeny) kendőt hordtak. Az öregasszonyok csak fekete berliner kendőben jártak, a lányok és a fiatalasszonyok fehérben, sárgában, rózsaszínben, barnában vagy más színűben. Változik a fejviselet is. A rojtos virágos selyem, plüss vagy posztó fejkendőt mind a „három nemzedék" szereti ugyan, különösen az újabb nemzedék képviselői, hétköznap sem járnak kendő nélkül, a fiatalok világos színű virágos, mintás delén (delínovy), féldelén, sifon kendőt kötnek, az öregasszonyok fekete, szürke vagy sötétbarna kendőket. A menyecskék főkötő-, illetve szalaghordása azonban lassan elenyészik. Míg a századfordulón a fehér csipkés vagy neccelt főkötő (cipkovy alebo necovany cepiec) mindennapos, a „második nemzedék" adatközlői is elég sűrűn, nemcsak ünnepeken, hanem otthon is viselték, a harmincas évek végére a menyecskék csak ünnepi alkalomra veszik fel néhányszor. A munka ritmusa megváltozott, s általában nem értek rá a hosszú bíbelődést kívánó, a hajat középen pontosan kettéválasztva hátul a kontyolótűre (ihlicka) való kontybatűzésre (kontík), s a főkötő ráhúzására. A menyasszony kontyolásakor azonban még a negyvenes évek elején is divatban volt a főkötő. Kontyoláskor a századelőn három hosszú színes díszszalagot (stuhle) kötöttek a menyecske hajába, s ezek a szoknya aljáig értek le. A menyecske a ..második nemzedék" idején templomba mindaddig felvette, míg gyermeke nem született. A húszas évek végén a menyasszonyok számára már csak a régi szoknyákból fejtették le ezeket a szalagokat, ezért a menyecskék a szokás kedvéért még kétszer-háromszor elmentek benne a templomba, de mindinkább ritka látvánnyá vált. A két világháború között csak az élő nagyanyák és anyák ragaszkodtak a széles szoknyás viselethez (van, aki még most is őrzi esküvői szoknyáját, blúzát, hoev abban temessék el), lányaik, unokáik a szoknyát női ruhával (slafrok) cserélték fel. S aki először felvette, biztatta a többieket is. hogy mennyire könnyű (és főként: olcsó) öltözet. Bontották hát a széles szoknyákat, slafrok-ot varrtak belőlük, s ilyenben mentek a bálba is. A Cabiansky kalendár 1933-ban

5 még próbálkozik népviseletmentéssel, propaganda jelenetet tett közzé a hagyományos békéscsabaijaminai népi öltözködés visszaállítása érdekében, melyet a megelőző évben Kismegyeren adtak elő műkedvelő lányok. Sajnos hamisan és konzervatívan a régi paraszti életmód „egyszerűségét" állítja szembe a városiasodó élettel. De ebből a jelenetből az is kiderült, hogy a századforduló drága női népi öltözéktől maguk a szülők is félnek, hiszen csupán a nagyrojtos selyemkendő 30—40 pengőbe került volna ezidőben, míg az akkori teljes templomi ünneni öltözetet mintegy 20 pengőért már meg lehetett vásárolni. A szerző, hogy olcsóbbá tegye a népviseletet, naivan a szoknya szélességét kívánta csökkenteni, s anakronisztikusan az öltözet házi előállítását sürgette. Ez az út ekkor már (sőt a század eleién is, hiszen az egész népi öltözékrendszer zömét vásárolt holmi alkotta) járhatatlan volt. A felszabadulás után, különösen a magyar—csehszlovák lakosságcserét megelőzően, még bekövetkezett halvánv másodvirágzása, de századunk közepére a hagyományos. színpompás sokszoknyás népi viselet — a feilődés törvényszerűségeinek megfelelően — végérvényesen történelmi emlékké vált. DR. KRUPA ANDRÁS JEGYZETEK 1. Dr. Tábori György: Tótkomlósi kelengye a 19. században, Békési Elet, 1970. I. 130. 2. Tábori i. m. 131., 135., 136. 3. Gajdács Pál: Tót-Komlós története, Gyoma, 1896. 311. 4. Tábori i. m. 131. 5. Rozhovorka, Cabiansky kalendár, 1933. 71—74. Az illusztrációként szereplő képek közreadásához való hozzájárulásukért köszönetet mondunk Bogár Istvánná, Bogár Pálné (Nagybánhegyes), Bencsik Pálné (Tótkomlós) és Gemerl Györgyné adatközlőinknek. 492