Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)
1970 / 3. szám - Dr. Tábori György: A Békés és Csanád megyei szlovák festőasszonyok
lélése nyugodt, magából folyó és határozott benyomást keltő. A tótkomlósi asszonyok szerették ezt a megoldási formát, de csak a legügyesebb kezű aszszonyok ujjai nyomán született ez a típus, mely Pitvaroson és Csanádalbertin is megtalálható volt. Előbbi helyen kissé túlzottan csigavonal formájában (7. kép), utóbbi helyen klasszikus formájában, azonban nem szürke, hanem téglavörös tabakovo alapon. Rajta a motívum az alapszínnél erőteljesebb téglavörös színben tűnik elő (8. kép). Itt említendő meg az a Csanádalbertin élő jogszokás, hogy ha a szomszéd vertfalú kerítése az utca vonalában a ház faláig ér, a tetőről lefolyó esővíz rongálása ellen ;az illető háztulajdonosnak kell a szomszéd kerítését megóvni. Aminek az a módja, hogy sártapasztással vagy 2—4 db tetőfedőcseréppel fedik le a szomszéd vertfalát a csepegés alatt. Ezen munka folytán jogot nyernek arra, hogy a csepegő alatti falrészre virágmotívumokat rajzoljanak. Tótkomlóson a felszabadulás utáni években újabb formastílusok alakultak ki. Művelőik részben megtartották a hagyományos formát és azt művészi tökélyre emelték, de részben vagy teljesen új technikai megoldást alkalmaztak. Karasz Jánosné, a még teljesen nedves, a hagyományos szürke elhúzásra jobb keze mutatóujjával rajzolja gyorsan a motívumok alapvonalát, majd nagyujjának és esetleg gyűrűsujjának segítségével alakítja ki az inda vastagabb szárát, a szirmok és levelek árnyékolását. Az egész kompozíciót növényi elemekből állítja össze, ami ösztönös művészetéből fakad. Rajzainak fő motívumai: napraforgó, rózsa, búzavirág és tulipán — határozott megformálásban -—•, amit kiegészítenek az indából kiágazó egyenes és fürészeltélű levelek, az illető növény morfológiájának megfelelően. A hagyományhoz annyiban ragaszkodik, hogy ő is alkalmazza az elválasztó stilizált rozmaringágat, de eltér abban, hogy az előbb megnevezett virágai követik egymást a fal síkjában. Egész munkája új hatást keltő, változatos motívumainak ellenére is egységesebb, mint az eddigi hasonló technikával alkotott lábazati festések (9—10. kép). Szincsok Mihályné a rajzolást úgy végzi, mint általában eddig készítették a tótkomlósi asszonyok, de ő szakított a hagyományos rozmaringággal történő szakaszos beosztással. Az egész kompozíció folytatólagos, egész hosszában megszakítatlan. Erősen hullámos vonalú indán — Tótkomlóson a lábazati festésben igen kedvelt — nárcisz virágok ülnek árnyékolt hármas levelek között. Figyelemre méltó és további vizsgálódásra tart számot a tótkomlósi rajzos ábrázolásokon — a falak festésén, a kerámiában és a bútorfestésben — a virágszirmok és levelek gazdag árnyékolása. Szincsok Mihálynénál lényeges eltérés a hagyományos technikától az, hogy az árnyékolást ecsettel végzik, de a hosszú hullámos indát és a virágokat továbbra is ujjával rajzolja pr&támi písem, alebo maTujem. 2 9 (11. kép.) A festéket ugyanúgy készíti el, szürke színben, mint a többi tótkomlósi aszszony, kevés tej hozzáadásával, hogy „simább legyen". A festőecsetet maga készíti. Liba szárnyából kihúz egy nagy evezőtollat, a tollgerincből levág egy 10—12 cm hosszú darabot, az lesz az ecset nyele, melynek vegét ugyancsak levágja. Majd bundából ollóval kivág egy szőr-fürtöt struk-ot, pontosan kettéhajtja és a hajlatban cérnával átköti, hogy szét ne hulljon. Utána tűbe fűzött cérnával behúzza a tollgerinc vastagabb végébe annyira, hogy 441
