Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 3. szám - Szíj Béla: Orlai Petrich Soma munkásságának első szakasza

elismeréssel, kellő buzdítással fogadták, mennyivel inkább ezt kell nekünk magyaroknak honfitársaink irányában". Körülbelül így ítélhette meg Orlai saját festményének helyzetét. Feltehető ugyanis, hogy az idézett cikk szerzője beszélt Orlaival ,s így azt az „igazságot", amelyet Orlai saját művével kapcsolatosan magában érzett, jobban megírhatta. Természetesen mi is inkább Orlainak adunk igazat. Ö rendkívüli feladatra vállalkozott, s ha azt nem is oldotta meg minden tekintetben hiánytalanul, akkor is egyik első jelentős erőpróbáját adta történelmi festészetünknek. A mű eszmei mondanivalójával teljesen egyetérthetünk. Hogy technikailag több részlet bizonytalan, az ilyen nagy vállalkozásnál legalábbis bocsánatos, különösen ha a művész pályája elején áll és önerejéből teremtette meg művét. Kaulbach más egyéniség volt mint Waldmüller, nem valószínű, hogy sok tanítványától körülvéve különös figyelmet szentelt volna magyar növendéke történelmi vásznának. Mindezt nem mérlegelték pesti kritikusai. 1852 decemberéig lehetett Debrecenben. 1853 tavaszán Mezőberényben dolgozott oltárképen. Az év nyarán Békésen tartózkodott, arcképeket festett, s mint a Délibáb című lap híradásából tudjuk, Békésről Pestre készült, onnan pedig újabb külföldi útra, Bécsbe. Elutazása előtt, sőt már debreceni tartózkodása idején intenzív levelezésben állt Brodszky Sándorral, a múlt század ötvenes éveiben Münchenben dolgozó festőművészünkkel. Az önképzés és általában az alkotó munka elvi, mesterségbeli problémáiról cserélték ki nézeteiket. Helyszűke miatt nem ismertethetjük e leveleket, de átolvasásuk után bátran állíthatjuk, hogy Orlai és a nálánál idősebb Brodszky a művészet elvi, esztétikai kérdéseiben járatosak voltak. — 1853-ban a Délibáb című lapban Eszmék a művészekről címmel értekezést közölt Orlai. Egyenlőre ebben látjuk nézetei legkoncentráltabb kifejtéseit. Az oktatás kérdését illetően így írt: ,,. . . az oktatást nem annyira egyéni ügyességek, mint elvek, mennél általánosabb (jó irányú) elvek alapítják". Például a „természeti szépségből nyert öröm felfogását", vagyis mai nyelven a természeti élmény festői realizálását a következőképpen értelmezte. „Véleményem szerint a művész annyiban lehet hű a természethez, s csak annyiból uralkodhat felette, mennyiből annak általános, összes jellemét iparkodik visszaadni; ha a természet részletes igazságával akar hatni, belevész annak gazdagságába, s el fogja miatt téveszteni a fő célt, azon hatást, melyet az egésznek a néző lelkére kell tennie." — Úgyis mondhatnánk, hogy a „lényegfestés" megnyilvánulását kereste. Látóköre, művészettörténeti ismeretanyaga egyre bővült. Ugyancsak a Délibáb-ban szép ismertetést közölt Bécs képtárairól, köz- és magángyűjteményében szerzett benyomásairól. Ahogyan megvilágította a gyűjtemények és a közönség kapcsolatának problémáit, ahogy megbecsülést sürgetett az akkor volt aktuális festői feladatok megoldóinak, az ma, a szocialista tudat formálásának idején is helytálló. — Sajnos azonban, inkább csak a szorosabban vett intellektuális vonatkozásokban mélyült, a mesterségbeliekben nem annyira. Pedig már az Eszmék a művészetről című nagyobb írásában a következetes és rendszeres tanulás fontosságát hangsúlyozta ő is. (A rajztól az anyagismeretig, az emberi test mozgás- és nyugalmi állapotának teljes ismeretétől a színbeli komponálásig stb.). Ugyancsak fontosnak tartotta a nagy 412